A gyermekkor sebei – Így védi a saját szülői önismeretünk a gyermekünket

A gyereknevelésben nagy szerepet játszik az önismeret. A gyerekünk könnyen kihozhat a sodrunkból, mert olyan sebeket piszkálhat fel, amelyeknek addig nem is voltunk tudatában. Mi hihetjük, hogy játszmázik, manipulál, de valójában csak jelzi, hogy dolgunk van.

A gyermekkor minden esetben meghatároz minket. Hogy milyen tapasztalatokat szereztünk és milyen emlékeket őrzünk (akár csak érzelmi szinten is), befolyásolja a gondolkodásmódunkat, a viselkedésünket és az általános hozzáállásunkat a dolgokhoz/személyekhez. Az ember legféltettebb szükséglete az elfogadás és a valahová tartozás érzése, amelyek megélése a gyermekkorunk első éveiben gyökerezik.

Jó esetben az otthonunk, a szüleink által biztosított háttér mindezt megadta, s így az úgynevezett ősbizalom – vagyis a bizalom önmagunk, mások és a világ felé – kialakult, megerősödött. Rossz esetben viszont hiányt szenvedtünk, traumatikus élményekkel gazdagodtunk, amelyeket legszívesebben meg nem történtté tennénk. Ezek az emlékek azonban nem törölhetők ki, és nem nyomhatók el hosszú távon. Az irányukban érzett (akár nem is tudatos) tagadásunk nem fog felszabadítani alóluk. S ha fiatal felnőttként meg is éljük ezt az időszakos szabadságot, várható, hogy

a gyerekeink által, minden elsüllyesztett emlékünk, félelmünk és kérdésünk újra a felszínre emelkedhet.

Ha pedig magunkkal, a saját gyerekkorunkkal nem tudunk kapcsolódni, a gyerekeinkkel sem fogunk tudni igazán.

Jelen triggerek löknek vissza minket a múltba

„Kids know how to push our button”, szól az angol kifejezés, vagyis a gyerekek pontosan tudják, hogyan nyomják meg a katapult gombot rajtunk. Különös érzékenységgel tapintanak rá a gyenge pontjainkra, melyektől azonnal a plafonra mászunk. Elveszítjük magunk felett is a kontrollt, kétségbeesünk, tehetetlenné, eszköztelenné válunk, és olyan viselkedést kezdünk tanúsítani, amelyért utólag furdalni fog a lelkiismeretünk. Úgy is mondhatnánk, hogy

ezek a triggerek (kiváltó tényezők, helyzetek) újra kiszolgáltatott gyerekszerepbe helyeznek minket.

Felidéznek olyan mély, megoldatlan, feldolgozatlan, rossz emlékeket (mégha nem is ismerjük fel őket könnyen), amelyektől szerettünk volna megszabadulni. Ezek nem a gyerektől indulnak. Nem ő manipulál, nem ő játszmázik. Csupán rámutat, különösebb tudatosság nélkül, a nyilvánvalóra, hogy itt valami hibádzik. Ilyenkor általában több jelentést tulajdonítunk az adott helyzetnek, mint amiről valójában szó van.

A gyerek nem azért, nem alszik el, mert nem veszi figyelembe, hogy mi is fáradtak vagyunk. Mi érezzük azt, hogy nem vagyunk elég fontosak. Ő nem azért lök el magától, mert nem szeret minket. Mi éljük meg úgy, hogy az egész személyünket elutasítja. Ő nem azért hisztizik, üvölt, veri magát a földhöz, mert haszontalan, rossz szülőknek tart minket. Mi gondoljuk, hogy nem vagyunk elég jók, és ezért vallunk kudarcot „még ebben is”. Ezeket a jelentéseket mi adjuk – múltbéli tapasztalatok alapján – és mi próbálunk védekezni ellenük, miközben a gyerek igénye és érzései valóban figyelmet veszíthetnek. Ezért nem elég, ha csak a gyerekünk fontos a számunkra, önmagunk pedig nem.

A gyerek-énünk nem hagy el minket, és megoldást várhat a gyerekünktől is

Önmagában attól, hogy felnövünk, még nem válunk meg azoktól a gyermekkori szükségleteinktől, amelyek anno el lettek hanyagolva, meg lettek sértve. Sőt,

könnyen kivetíthetjük őket a gyerekünkre, hiszen a szüleinkkel való kezdeti közelséghez nincs még egy ennyire hasonló kapcsolat,

mint a saját gyerekünkkel lévő. A gyermekkori elfogadás, szeretet, értékesség érzésének hiányát (felismerés nélkül is) akarhatjuk pótolni a gyermek hozzánk való ragaszkodásával, együttműködő, szerető visszajezéseivel. Ilyenkor pedig – szándékosság nélkül, de – szerepet cseréltetünk, ami ellen a gyerekek gyakran harcolnak a maguk módján.

Különböző viselkedésekkel próbálják felhívni a figyelmünket, hogy ez nem róluk szól, hogy éppen nem őket látjuk, és ez számukra veszélyes. Ezeknek a felismerése nélkül fordulhat elő, hogy ha nem is ugyanúgy, mint mi, de ők is meg fogják élni, hogy nem fontosak, nincsenek elfogadva, nem elég jók. A fel nem ismert és dolgozott múltunk ugyanis várhatóan el fog vakítani minket, ha nem figyelünk, és nem vagyunk hajlandók szembenézni vele.

A gyerekek figyelmet érdemelnek. Az is, aki bennünk él.

A gyereknevelésben óriási szerepet játszik az önismeret. Az a fajta megújuló feltárása önmagunknak, amely örök, amely egy véget nem érő folyamat. Változunk. Mindig. A felnőtté válásunk nem jelenti, nem jelentheti ennek végét. Mások leszünk szülőként, mások különböző munkahelyeken, eltérő társaságokban, sőt váratlan életesemények által is. Ezek többféle módon hathatnak ránk, mást hozhatnak elő a múltunkból, amelyek megismerésével érdemes foglalkozni. Általuk mindig többé válunk, bölcsebbé, kiegyensúlyzottabbá, tisztábbá. Ezt pedig nem csak mi, de a gyerekeink is megérdemlik. Íme, hát néhány technika, hogyan is induljunk ennek neki:

• Ismerd fel a triggerjeidet! Mitől tud pillanatok alatt elszállni a türelmed és józanságod?
• Állj meg ilyenkor egy pillanatra, és gondolkodj el: Milyen érzelmek futnak végig rajtad és testileg hol? Milyen gondolatok fogalmazódnak meg benned?
• Mire emlékeztet ez az érzés? Van-e gyerekkori emléked ezzel az érzéssel kapcsolatban?
• Ha megvan a kapcsolat, megvan az irány! Emlékeztesd magad arra, hogy ez a szituáció nem egyezik a múltbélivel. Lehet nagyon hasonló, de nem ugyanaz! Beszélgess róla, írj naplót, kérj segítséget a feldolgozáshoz! A tisztázás maga fogja meghozni a megoldást, hogy az lehess, akire a gyereknek szüksége van. Mind a benned rejlőnek, mind pedig a melletted felnövőnek.