1944. április 16-án megkezdődött a magyar zsidóság gettóba zárása. Ennek emlékére ezen a napon minden évben megemlékezünk a holokauszt magyarországi áldozatairól. Milyen lehetett a túlélők élete? Milyen nyomokat hagyhatott bennük a rabság? Milyen értékeket, startégiákat ismert fel a pszichológia a súlyos traumát átélők történetét megismerve? Ezek a leírások segítséget jelenthetnek számunkra, nemcsak trauma, hanem a mindennapok során is, hogy életünket tudatosabban, teljesebben vezethessük.

A holokauszt túlélők ma már nagyszülői, sokaknak a dédszülői generáció. Egyre kevesebben vannak már velünk, de élettörténeteik fennmaradnak az utókornak, hogy tanuljunk belőle. A velük történtek, a túlélés mikéntje segíthet, hogy életünket akkor se érezzük kilátástalannak, amikor legszívesebben összeomlanánk, és kiszolgáltatottan hagynánk, hogy történjen, aminek történnie kell.

Történetek, amik ma is tanítanak minket

A narancssárga függönyök alatt lágy tánczene szólt. A háttérben elmosódott énekhang hallatszott, miközben a zongora és a dob adták a ritmust. Klári élvezte a táncot partnerével. A dob egyre csak búgott. De valahogy egyre hangosabb lett, lassan elnyomta a többi hangot. A dob már nem volt lágy, nem volt elmosódott, sokkal inkább valami ijesztő, segélykérő zaj. Dörömbölés. Egyre erősödő dörömbölés a fejében.

Hirtelen felült. Ködös fejjel próbálta kitörölni szeméből az álmot, miközben kereste a dörömbölés forrását. Nagy nehezen észrevette a homályban Évi alakját, aki a kis faház ajtaját verte teljes erőből. Közben elcsukló hangon ismételgette:

          "Menjenek innen, hagyjanak engem. Segítség, segítség… Valaki segítsen…"

Klári odasietett könnyesszemű barátnőjéhez, aki lassan, erőtlenül dőlt neki a falnak, majd együtt leültek a földre. A két barátnő átölelte egymást. Hatvanon túl voltak már mindketten. Nyaranta együtt töltöttek pár hetet. Azt a rémes évet is együtt töltötték úgy negyven éve, amikor a náci fogolytáborban raboskodtak. Ott ismerték meg egymást, véd és dac szövetséget kötöttek egy életre. Családjukat elveszítették kisebb-nagyobb mértékben. Ott csak egymásra számíthattak, és ez a kötelék megmaradt egy életen át. Évinek rémálmaiban újra, meg újra megjelentek a táborban történtek, de amikor Klári először látta ezt a valóságban, legalább annyira megrémült, mintha ő maga is visszament volna az időben. Ez ezzel jár, mondták másnap, próbálva elhessegetni a nehéz emlékeket, de a napjukra olyankor komor szürke felhő telepedett.

Ezt a történetet nagymamám egy barátnőjétől hallottam, sok évvel ezelőtt. Ez csak egy azoknak a traumatikus eseményeknek az újraéléséből, amit a holokauszt túlélők magukkal cipelnek. Egy kliensem, amikor a nagymamájáról mesélt, a háború más vetületében mutatta meg lenyomatát. Miután a háborút nélkülözések között túlélő nagymama meghalt, unokája költözött be a lakásába. A kredenc szekrényben felhalmozva közel száz kiló, megmolyosodott, megavasodott lisztet és kristálycukrot találtak. A nagymama félve az éhezés, kuporgatás rémétől felhalmozta az élelmiszert, hátha újra eléri őt a világégés. Nem lehet tudni.

A háború, a holokauszt történései generációkon is átívelnek. A haláltáborokat megjárt szülők gyermekeikben is elültetik annak magvát, hogy mire kell figyelni, mitől kell félni. Van olyan család, mely egy életre maga mögött hagyta vallását, hitét, vannak, akik átkeresztelkedtek. De a generációs hatás úgy is megmutathatja magát, hogy valaki nem meri mások elé tárni tudását, nehogy felfigyeljenek rá, hátha mássága, vallási hovatartozása miatt később túlságosan a középpontba kerül. Abból pedig baja is származhat. A generációk közötti átörökítésről részletesebben itt is olvashatsz.

Megint mások a túlélők bűntudatával élik le napjaikat. A szülő, aki életben maradt és hazajött, míg gyermeke örökre a táborban ragadt. A szerelmes, aki párját veszítette el. A testvér, aki sosem fogja megérteni, miért pont ő, és talán sosem tud vele mit kezdeni, hogyan tehetné jóvá, hogy a másik helyett életben maradt. Megannyi kérdés, amivel nap, mint nap szembesülnek ezek az emberek. A felfoghatatlanság, hogy ilyesmi előfordulhat a modern világban.

Ahogyan felfoghatatlan, hogyan történhet meg napjainkban, határaink szomszédságában, okulva (?) a korábbi tapasztalatokból, mégis háború dúl. Hogyan jutottunk ide megint? Hogy lehet, hogy felnőtt emberek az értelmetlen öldöklés helyett nem ülnek asztalhoz, és oldják meg felnőttként a konfliktusaikat? Fölösleges költői kérdésnek tűnnek, s talán többet ér, ha a megoldás felé fordulunk. 

A megoldás

A megoldás felé, melynek kulcsa lehet, a haláltáborokat túlélők „stratégiája”, Edith Eva Eger Döntés című könyve, vagy Viktor E. Frankl iránymutatása, aki maga is megjárta a náci táborokat „Mégis mondj igent az életre” című könyvében írja le, hogyan tudta kezébe venni életének irányítását ebben a traumatikus és tragédiáktól túlfűtött helyzetben is. Az általuk írt könyvek, a történtek átdolgozása egyben a gyógyuláshoz vezető út is. Az egzisztencialista pszichológia szemléletét, mely az emberi lét legfontosabb kérdéseit taglalja, talán Irvin D. Yalom írja le legszemléletesebben. Yalom olyan alapvető kérdésekkel foglalkozik műveiben, mint a halál, a szabadság, az elszigeteltség vagy az értelemnélküliség. Mind, mind azok a témák, melyek megjelennek a holokauszt túlélők, és leszármazottaik életében. Természetesen hétköznapi emberként is eljönnek azok az időszakok az éltünkben, amikor az ide kapcsolható kérdéseket feltesszük magunknak, de más minőségben, más nézőpontból foglalkozunk ezekkel.

Visszatérve a holokauszt értelemnélküliségére, felfoghatatlanságára és a szabadságtól megfosztottságához, felmerül a kérdés, hogy mit lehet tenni, amikor kilátástalan helyzetbe kerül az egyén. Yalom és az egzisztencialista pszichológia válasza erre a szabad akarat és döntés szabadsága. Az a fajta hozzáállás, hogy

még a legnyomorúságosabb helyzetben is megtalálhatjuk az értelmet az életben, valamint az erkölcsi tartást.

Példaként az előbbire, hadd hozzam Nemes Jeles László Saul fia című filmjét, ahol a főszereplő abban találta meg várhatóan rövid, egy irányba tartó élete célját, hogy felismerni véli az egyik gyermekben halott fiát. Az eszme, hogy a gyermek testét megmentse, egészen a rövid ideig tartó, de valódi kiszabaduláshoz is erőt ad neki.

A már említett Viktor E. Frankl arról írt, hogy könyve a logoterápiáról (megtalálni az élet értelmét és az ahhoz kapcsolódó céljait) már azelőtt elkészült jegyzetekben, minthogy a háborúban fogságba került volna. Akkor azonban a könyvet elvették tőle és megsemmisítették. A tábori évek alatt az tartotta benne a lelket, hogy ha kiszabadul leírja mindazt a tudás, melyet addig fejben tartott.

Az erkölcsi tartásra gyönyörű példát találunk Szabó István a Napfény íze című filmjében. Itt Dr. Sors Ádám vívó kivégzésekor láthatjuk, ahogy még a halál elkerülésénél is fontosabb számára, hogy bár tudja helyzete megváltoztathatatlan, értékei megtörhetetlenek, így mindvégig kitart amellett, hogy ő: „Dr. Sors Ádám ... a Királyi Honvédség tisztje. Olimpiai bajnok vívó” nem pedig egy mocskos disznó, amivel az őt kínzótiszt próbálja megtörni.

Egy dolog van, amit sem háború, sem trauma, erőszak és rosszakarat nem tud elvenni az embertől, az pedig a szabad akarat. Az értékrend, ami szerint felnevelkedett és a döntés, hogy mit akar mindezzel kezdeni. Hiszem és hiszi az egzisztencialista pszichológia is, hogy

minden helyzetben sokkal több döntési út lehetősége áll előttünk, mint először gondolnánk.

Fontos, hogy traumát átélőként is megpróbáljon az ember a jelenre és a jövőre koncentrálni, mert csak ezek segítségével lehet célokat találni, melyek tovább visznek arra, hogy túléljük múltunkat és szebbé tegyük jelenünket.