ChatGPT, segíts! – Az AI a helikopterszülő szerepében

A mesterséges intelligencia egyre nagyobb szerepet tölt be a mindennapjainkban: már nem csupán eszköz, hanem szinte gondozóként funkcionál – aki mindig elérhető, türelmes, és kész megoldásokat kínál. Megbeszélhetjük vele, hogy milyen ajándékötletet javasol a barátunk szülinapjára, hogy mit tud a világ dolgairól, de akár a legszemélyesebb problémáinkra is kérhetünk tőle tanácsot. Az AI egyik vonzereje éppen az, hogy bármilyen szerepet fel tud ölteni: lehet tanár, tanácsadó vagy barát – amelyikre éppen szükségünk van, és semmit sem kell bizonyítanunk, hogy megkapjuk a figyelmét és segítségét. De ha mindent ilyen könnyen megszerezhetünk általa, felmerül a kérdés: mit tesz ez hosszú távon a gondolkodásunkkal és a motivációnkkal?

A technológiai fejlődés folyamatosan formálja a hétköznapi életünket, gyakran anélkül, hogy különösebben észrevennénk. Az élet egyre több területén váltja le a manuális eszközöket: reggel például nem kell hosszasan kávét főznünk, hiszen egyetlen gombnyomással elkészíti számunkra a kapszulás kávéfőző azt. Az autóinkban automata váltó és beépített parkolást segítő okosrendszer van. Az étkezés után nem kell órákat mosogatással töltenünk, hiszen ott a mosogatógép, a nappaliban pedig a robotporszívó cirkál, amíg mi a kanapén ülve tévézünk. Joggal jelenthetjük ki, hogy a technológia kényelmesebbé teszi az életünket. Mégis mi ezzel a baj? Több időnk marad arra, amit szeretünk!

A gond ott kezdődik, hogy ma már nem csak a fizikai feladatokat delegáljuk a gépeknek. Az okostelefonjainkba telepített virtuális asszisztensek – például a Siri vagy a Google Assistant – határidőkre emlékeztetnek, navigációt terveznek nekünk, vagy elindítják a kedvenc számunkat, ha arra kérjük őket. A fejlettebb mesterséges intelligenciák, mint a ChatGPT vagy a Gemini pedig már egészen összetett kérdésekben is képesek segíteni: e-mailt írnak helyettünk, megtervezik a heti menüt, sőt, párkapcsolati dilemmákat is elemezhetünk velük. Konkrétan bármilyen témában képesek empatikus támogatást nyújtani.

Mivel az életünk minden területét képes megkönnyíteni és felgyorsítani, természetes, hogy egyre nagyobb mértékben támaszkodunk a mesterséges intelligenciára. De vajon hogyan hat ez az emberi élet alapját képező motivációinkra és összetett gondolkodási folyamatainkra?

Cikkünkből kiderül:

1. Hogyan lesz az AI olyan, mint a túlgondoskodó anyánk, és mi, mint a gyerekei?
2. Hogyan hat ez a kognitív és érzelmi működésünkre?
3. Hogyan használhatjuk „okosan" a mesterséges intelligenciát?

Mi köze van egymáshoz az AI-nak és a helikopterszülőnek?

Az AI és a felhasználók dinamikája könnyen párhuzamba állítható a gyerek és a helikopterszülő kapcsolatával. A „helikopterszülő” fogalma olyan szülői magatartást ír le, amikor a szülő túlzott figyelemmel és kontrollal van jelen gyermeke életében, „körözve repül" a gyermeke felett, hogy bármikor beavatkozhasson, ha baj történne. Nem engedi, hogy a gyermeke önállóan küzdjön meg a feladatokkal, vagy esetleg hibázzon, hanem előre megold mindent: beköti a cipőfűzőjét, megírja a házi feladatot, vagy akár helyette dönt a pályaválasztás vagy továbbtanulás kérdéseiben.

Rövid távon ez gondoskodásnak és szeretetnek tűnhet, hosszú távon azonban inkább hátráltatja a fejlődést. A pszichológiai kutatások szerint az ilyen „túlsegítés” vagy túlóvás aláássa a belső motivációt, és sérti az emberek alapvető pszichológiai szükségleteit: az autonómiát, a kompetenciát és a kapcsolódást.

Valami nagyon hasonló zajlik ma az AI-jal is. A mesterséges intelligencia segít megszervezni az életünket, válaszol a kérdéseinkre, és gyakran kész megoldási terveket kínál. Ez rövid távon kényelmes, hosszú távon viszont éppen azt a „kognitív edzést” veszi el tőlünk, amire szükségünk lenne ahhoz, hogy kielégítőnek éljük meg a mindennapi helyzetek megoldását. De miért van szükség erre a „kognitív edzésre"?

Az erőfeszítés-paradoxon, avagy miért szeretünk szenvedni?

A pszichológiában ismert jelenség az erőfeszítés paradoxon. Ez arról szól, hogy bár ösztönösen kerüljük a túl nagy energiabefektetést, mégis értéket és elégedettséget látunk benne. Gondoljunk csak az IKEA-effektusra: egy olyan bútordarab, amelyet saját kezűleg szereltünk össze, sokkal értékesebbnek tűnik számunkra, mint a kész állapotban vásárolt társai.

Az élet számos területén tapasztalhatjuk ugyanezt: a tanulás, a problémamegoldás és a kreativitás mind abból fakad, hogy hajlandóak vagyunk erőfeszítést tenni. Bár rövid távon lehet, hogy nem kényelmes, hosszú távon éppen ezek a nehézségek adnak értelmet, önbizalmat és kompetenciaérzést. Ha viszont az apró akadályokat gondolkodás nélkül az AI hárítja el helyettünk, kimarad ez a tanulási és fejlődési folyamat.

És itt érkezünk el a pszichológiai szabadság kérdéséhez. Ez ugyanis nem csupán abban áll, hogy szabadon cselekedhetünk, hanem abban is, hogy mi magunk választhatjuk meg, mit gondolunk, mit érzünk, mire vágyunk, és hogyan kapcsolódunk a világhoz.

Ha az AI túl sokszor lép a saját gondolataink helyébe, akkor nemcsak a mindennapi feladatokban segít, hanem lassan az érzelmi világunk felett is átveszi a hatalmat.

Hogyan hat az AI a kognitív folyamatainkra?

Ezt az elképzelést erősíti meg egy friss MIT-kutatás is, amely azt vizsgálta, hogyan hat a ChatGPT-használat a gondolkodásra és a tanulásra. A kísérletben esszét kellett írni, és három csoportot hasonlítottak össze: az egyik használhatta a ChatGPT-t, a másik csak a Google keresőt, míg a harmadik kizárólag a saját tudására hagyatkozhatott az esszé megírása során.

Az eredmények lesújtóak voltak az AI-csoport számára. Ők mutatták a legalacsonyabb agyi aktivitást, és az ismételt feladatok során egyre passzívabbá, demotiváltabbá váltak, sokszor egyszerű „copy paste"-tel oldották meg a feladatot. Később, amikor a ChatGPT segítsége nélkül kellett visszaidézniük az írásukat, szinte semmire sem emlékeztek belőle. Ez arra utal, hogy a kognitív erőfeszítés hiánya nem teszi lehetővé, hogy alapos feldolgozás híján beépüljenek az információk a hosszú távú memóriába.

Ezzel szemben a „brain-only”, vagyis az önállóan dolgozó csoport kreatívabb, jobb érvelést tartalmazó szövegeket írt, és tartósabban emlékezett is az anyagra. Amikor később megengedték számukra az AI-használatot, már kiegészítőként tudták alkalmazni azt, és nem a gondolataik helyettesítőjeként.

Az AI tehát akkor szolgálja a tanulást, ha nem az összes munkát ő rakja bele, hanem csak kiegészíti az egyéni gondolatokat.

Hogyan maradjunk „egyenrangú felek"?

Ha szemügyre vesszük az erőfeszítés paradoxon és az AI-használat hatásait és összefüggéseit, veszélyes kép rajzolódik ki. Minél inkább kiszervezzük a gondolkodást a gépeknek, annál inkább beleragadunk egy gyerek szerepébe.

Olyanok leszünk, mint a diák, aki mindig a tanártól várja a kész választ – gyors megoldásokat kapunk, de közben nem tanuljuk meg, hogyan kell önállóan kérdezni, hibázni és újrapróbálkozni.

Ez hosszú távon megöli a kritikai gondolkodást és a belső autonómiát, amire felnőttként építenünk kellene. Ráadásul a túlzott függés a technológiától azt a kockázatot is magában hordozza, hogy egyre kevésbé leszünk képesek mélyen elemezni, alternatívákat mérlegelni, vagyis épp azokat a képességeinket gyengítjük, amelyek miatt emberi gondolkodásunk értékes.

A megoldás kulcsa nem az AI teljes elutasítása, hanem a tudatos, „felnőtt” használat. Olyan helyzetekben érdemes alkalmazni, ahol inspirációt, új perspektívát vagy hatékonyságot nyerhetünk belőle – például ötleteléshez, háttéranyag-gyűjtéshez vagy ismétlődő feladatok gyorsításához. Ugyanakkor meg kell hagyni azokat a tereket, ahol a saját gondolkodásunk, döntéseink és erőfeszítéseink érvényesülnek. Azonban az egyéni tudatosság mellett szükség van társadalmi szabályozásra és etikai keretekre is, hogy ne hagyjuk elveszni az ember igényét az önálló problémamegoldásra és gondolkodásra.