Az Elnök meséje - hogyan használja egy agresszor az áldozati hiedelmeket tettei igazolására?

Egy közelmúltbeli cikkünkben a csoportközi konfliktusok egy lehetséges pszichológiai aspektusáról, a kollektív áldozati identitásról írtunk. Bemutattuk, milyen veszélyeket rejt az áldozati narratíva, és hogyan használhatja egy agresszor az áldozati hiedelmeit tettei igazolására. Az élet szomorú lehetőséget biztosított rá, hogy az Áldozat meséjében bemutatott elméleti alapvetések közül néhányat a gyakorlatban is megvizsgáljunk.

2022. február 24-én bekövetkezett az, amiről talán már azt gondoltuk, hogy soha többet nem történhet meg: Európa egyik független országa hadszíntérré vált. Bár az orosz vezetés következetesen a „különleges katonai művelet” kifejezést használja, az eseményeket nehéz másként értelmezni, mint hogy a béke hosszú évtizedei után Európában újra kitört a háború.

A fegyveres konfliktus számos pszichológiai következménnyel jár, melyek közül néhányat a teljesség igénye nélkül be is mutattunk: ilyen lehet a szorongás és létbizonytalanság, vagy Kijev ostromának pszichés hatásai. Mindeddig keveset foglalkoztunk azonban az agresszor pszichológiájával. A téma természetesen rendkívül szerteágazó és bonyolult, így mindössze egyetlen aspektusra szorítkozunk. Nem célunk a nemzetközi politika bonyolult összefüggéseinek kibogozása, ez ugyanis mind cikkünk terjedelmén, mind szakértelmünkön messze túlmutatna. Mindössze arra vagyunk kíváncsiak, megjelenik-e Oroszország politikai kommunikációjában az áldozati szerep, és ha igen, miként.

Elméletből valóság

Korábbi cikkünkben utaltunk rá, hogy az áldozati hiedelmek közvetítésére sok egyéb mellett a politikai beszédek is alkalmasak. Az alábbi sorokat több mint két héttel az Ukrajna elleni támadás előtt vetettük „papírra”, és bár az orosz fenyegetés már javában érezhető volt a levegőben, sejtelmünk sem volt volt róla, hogy az alábbiak nem pusztán a szakirodalomban fellelhető elméleti lehetőséget jelentenek, ellenben ilyen hamar és ilyen pontosan megvalósulnak:

„Az áldozati hiedelmeket közvetíthetik még filmek, vagy politikai beszédek is. Talán mondanunk sem kell, ez ugyancsak veszélyeket hordoz magában. A kollektív traumáról, áldozattá válásról szóló üzenetek, hiedelmek átadása érthető módon intenzív érzelmeket válthat ki a csoport tagjaiból, melyeket egy kevésbé bölcs vezető akár eszközként is használhat arra, hogy társadalmi támogatást nyerjen egy háborúhoz vagy a csoportközi erőszak egyéb formáihoz.”

Talán már sejtjük is miről van szó: Vlagyimir Putyin elnök a támadás reggelén hosszú televíziós beszédet intézett Oroszország polgáraihoz. Kézenfekvő tehát, hogy pszichológiai – egészen pontosan áldozati identitás szempontjából – megvizsgáljuk az elnök beszédét.

Az elnök beszéde

Bar-Tal és munkatársai szerint a kollektív áldozati identitás egyik funkciója éppen az, hogy magyarázatokkal szolgáljon máskülönben érthetetlen eseményekre. Miért történik ez? Miért lehetséges, hogy Putyin szavaival élve „mindig vagy cinikus megtévesztéssel és hazugságokkal, vagy nyomásgyakorlási és zsarolási kísérletekkel szembesültünk, miközben az észak-atlanti szövetség tiltakozásunk és aggodalmaink ellenére tovább bővült”?

Különösen szomjazzuk a magyarázatot egy félelemmel, kétségekkel teli helyzetben. Ezeknek az érzelmeknek később is kulcsszerepük lesz, így nem lepődünk meg azon, hogy Putyin már a harmadik mondatában a félelem húrjait kezdi pengetni: „..a legnagyobb aggályainkról és aggodalmainkról beszéltem, valamint azokról az alapvető veszélyekről, amelyeket a felelőtlen nyugati politikusok évről évre következetesen és durván teremtettek Oroszországgal szemben"

Az áldozati identitás azonban akkor működik igazán jól, ha a közösség talál a múltjában egy olyan eseményt, amire traumaként tekinthet. Ezen a ponton fontos ismét kihangsúlyozni valamit: valójában teljesen irreleváns, hogy egy csoport ténylegesen áldozat-e, vagy sem, mert az áldozati hiedelmek kialakulásához mindössze arra van szükség, hogy áldozatként tekintsen önmagára. Lehetetlen megmondani, hogy Putyin tudja-e ezt, vagy sem, mindenesetre nem mulasztja el, hogy kijelölje azt a eseményt, amely történetében kettős célt teljesít: egyszerre kollektív trauma, és magyarázat Oroszország jelenlegi helyzetére. Ez pedig a Szovjetúnió felbomlása.

„A válasz egyszerű. Minden világos és nyilvánvaló. Az 1980-as évek végén a Szovjetunió meggyengült, majd szétesett. Ez a tapasztalat jó tanulságul szolgálhat számunkra, mert megmutatta, hogy a hatalom és az akarat megbénítása az első lépés a teljes leépülés és a feledés felé.”

Nem én akartam

Az áldozati szerep kiváló eszköz arra, hogy a felelősséget a konfliktus kirobbanásáért a mindenkori „másikra” hárítsa.

A másikat erkölcstelen és igazságtalan tettekkel vádolja, miközben saját magát pusztán a konfliktus elszenvedőjeként azonosítja. Esetünkben a „Másik” természetesen a nyugati világ, a NATO, de legfőképp az Egyesült Államok. Putyin hosszan taglalja az USA ténykedését, többek közt az Irak, Szíria és Líbia elleni háborúkat, melyek „véres, nem gyógyuló sebeket, a nemzetközi terrorizmus és szélsőségesség átkát hozták létre”.

Az elnök megemlíti a NATO bővítését is, amiről kifejti, hogy bár ők türelmesen próbáltak egyezségre jutni a katonai szövetséggel, válaszul csak megtévesztést, hazugságot, nyomásgyakorlást és zsarolást kaptak, miközben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete egyre csak közelebb került a határaikhoz. Putyin felfogásában így Oroszország végső soron az „új világrend” áldozatává vált:

„Ennek eredményeképpen a régi szerződések és megállapodások már nem érvényesek. A könyörgések és kérések nem segítenek. Mindent, ami nem felel meg az uralkodó államnak, a hatalmon lévőknek, archaikusnak, elavultnak és haszontalannak minősítenek. Ugyanakkor mindent, amit hasznosnak tartanak, a végső igazságnak állítanak be, és mindenáron, visszaélésszerűen és minden eszközzel rákényszerítenek másokra. Azokat, akik nem hajlandók engedelmeskedni, erőszakos taktikáknak vetik alá.”

Az orosz elnök többször hangsúlyozza, hogy mindez nem rajtuk múlott, hiszen bár Oroszország nyitott volt az Egyesült Államokkal való együttműködésre, „ők azonnal megpróbáltak végezni velünk, és teljesen elpusztítani bennünket.” A felelősség tehát kizárólag az „övék”, amit az ukrajnai háború kapcsán az elnök nem csak a sorok közé rejtett el: „az esetleges vérontásért minden felelősség teljes mértékben a hatalmon lévő ukrán rezsimet terheli”

Hangolódás a háborúra

Az áldozati identitás Bar-Tal és munkatársai szerint arra is alkalmas, hogy felkészítse a társadalmat a fenyegetésre és az ellenfél erőszakos tetteire. Ez pszichológiailag előkészíti az elhúzódó konfliktust, és immunizálja a közösséget a negatív érzelmekkel szemben. Az elnök beszédében ez akkor következik be, amikor a múltról rákanyarodik a jövőre, és felteszi a kérdést: „mi lesz ezután?”. Putyin itt egy II. világháborús párhuzammal hangolja népét a fegyveres konfliktusra. A múlt felidézése egyben azt is üzeni, hogy a korábbi események megismétlődhetnek. A fenyegetettség effajta érzése pedig képes mobilizálni a kollektívát, sőt, akár erőszakos tettekhez is vezethet, ami hitük szerint pusztán azt a célt szolgálja, hogy megelőzzék az ellenség támadását.

Putyin mintha Bar-Tal és társai útmutatása alapján fogalmazta volna beszédét. Kifejti, hogy a '40-es évek elején a Szovjetúnió mindent megtett azért, hogy legalábbis késleltesse a háború kitörését. „..a legvégsőkig igyekezett nem provokálni a potenciális agresszort azáltal, hogy tartózkodott vagy elhalasztotta a legsürgősebb és legnyilvánvalóbb előkészületeket, amelyeket meg kellett volna tennie, hogy megvédje magát egy közelgő támadástól. Amikor végül cselekedett, már túl késő volt.” Népét e példában is áldozatként mutatja be, mert bár legyőzték az ellenséget, „ennek óriási ára volt”. Putyin nem hagy kétséget afelől, hogy a párhuzam a háborúra való felkészülést szolgálja, mikor hozzáteszi: „Ezt a hibát másodszor nem fogjuk elkövetni”.

A fenyegetettség érzése tehát az elnök egyik leghatékonyabb fegyvere, mely ennek megfelelően rendre felbukkan beszédében olyan mondatok formájában, mint például: „Még most is, a NATO keleti terjeszkedésével a helyzet Oroszország számára évről évre rosszabbá és veszélyesebbé válik” vagy „Nemcsak érdekeinket, hanem államunk létét és szuverenitását is nagyon is reális veszély fenyegeti” illetve „Hazánk számára ez élet-halál kérdése, nemzetünk történelmi jövőjének kérdése”. A társadalom mobilizálásán és az erőszak racionalizálásán túl a fenyegetettség, akülső veszély hangsúlyozása a nemzetközi közösség támogatásának megszerzését is szolgálhatja. Az eddigi események alapján azt legalább beláthatjuk, hogy ez Oroszországnak nem sikerült túl jól.

Nem hagysz más választást

Putyin egész beszédét átszövi az a fajta „ostromlott mentalitás”, ami általános bizalmatlanságot és negatív érzelmeket generál más csoportok, esetünkben a nyugati országok, Ukrajna és a NATO irányába. Ez azonban csak megágyaz az áldozati szerep egyik legveszélyesebb funkciójának. Az áldozati identitás ugyanis megvédi a kollektíva önbecsülését a negatív érzésektől és gondolatoktól, amit a másik csoport elleni erőszak okozna.

Ez egyfajta „nincs más választásunk” hiedelem, hiszen az agresszió csak büntetés a korábbi sérelmekért, egyfajta „jóvátétel”, ami „jár nekünk”. Vagy ami még egyszerűbb: védekezés. Putyin nem bízza a véletlenre, hogy beszédének üzenete célba érjen, mikor ezt explicitté is teszi: „..azért cselekszünk, hogy megvédjük magunkat a számunkra teremtett fenyegetésektől és a mostaninál is nagyobb veszélytől”.

Az önmagát áldozatkén definiáló nemzet tehát felszabadul olyan erkölcsi és morális korlátok alól, amik máskülönben megkötnék a kezét, hiszen nincs más választása: megvédi magát, vagy elpusztul.

Bar-Tal és munkatársai hangsúlyozzák, hogy az áldozati szerep melletti elköteleződés nem csak egy adott konfliktus értelmezését befolyásolja, hanem a valóságkonstrukció sarokkövévé válik, és alapvető hatással lesz a közösség világnézetére is. Többek közt veszélyes és igazságtalan helynek látják a közösségükön kívüli világot.

Putyin nagyban alapoz ezekre az érzésekre is, olyan mondataiban, mint „azok, akik globális dominanciára törekszenek, nyilvánosan Oroszországot jelölték meg ellenségüknek” vagy „becsaptak bennünket (…) csak hazugság és képmutatás mindenütt”, illetve, hogy Oroszország „nem fejlődhet és nem létezhet úgy, hogy a mai Ukrajna területéről állandó fenyegetés éri”.

A fentiekben nem volt célunk Vlagyimir Putyin beszédét mondatról mondatra értelmezni, vagy teljes körű narratív elemzésnek alávetni. Mindössze arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy a pszichológiai ismeretek, ez esetben az áldozat bőrébe bújt agresszor felismerése olykor élet-halál kérdését jelentik. A történelem menetét ezzel még nem változtatjuk meg, de ha ezután csak néhányan is gyanakodva vonják össze szemöldöküket a túl sokat és túl gyakran hangoztatott áldozati szerepet hallva, már elértük a célunkat.