„Oroszország megtámadta Ukrajnát”, „A támadás után: kilőttek a gázárak”, „Sokan indultak meg Ukrajnából Magyarországra” – csak néhány cím a csütörtök reggeli hírek közül. Ezt akkor még nem láttam, mert az elmúlt egy évben sikerült újra eljutnom oda, hogy nem a hírekkel kezdem a napot, de már a reggeli buszon elcsíptem egy beszélgetést, amiből éreztem, hogy valami nem stimmel: valaki arról biztosította a vonal másik végén levőt, hogy „messze vannak” és „biztonságban vagyok”. Aztán épphogy beértem a rendelőbe, az első kliensem feldúltan azzal fogadott, hogy kitört a háború, és hamarosan ott volt körülöttem mindenhol: a szorongás és a bizonytalanság.
A pszichológia vakuemlékként tartja számon azokat a pillanatokat, amikor valami nagyon jelentős dolog történik velünk, és az adott helyzet élesen az emlékezetünkbe ég: hogy hol voltunk, mit csináltunk éppen, sőt még akár az is, hogy milyen ruhát viseltünk. Ilyen volt Antall József halálakor a Kacsamesék megszakítása a tévében, vagy a World Trade Center elleni terrortámadás. Talán sokak számára a csütörtök reggel is ilyen lesz.
Egy azonban biztos: ahogyan 2020 tavaszán a Covid kapcsán, most ismét betört az életünkbe a bizonytalanság. Már az első hírek szerint is elindultak a pánikvásárlások és a menekülők Magyarország felé: a krízis itt játszódik a küszöbünkön, ezért annyira más, mint az elmúlt évtizedek háborús konfliktusai. Hirtelen nem azt kérdezik az emberek Magyarországon, hogy mi van a vírussal, vagy mi a pártok programja a választásokra, hanem, hogy lesz-e gáz, és belekeveredünk-e ebbe az egészbe. És persze azt is, hogy mi van azokkal, akik kint vannak, hiszen sokan a családjuk, ismerőseik és barátaik révén közvetlenül is érintettek, és most összeszorult gyomorral olvassák a híreket.
Akik az elmúlt két évben önjelölt virológusként tűntek fel, most hirtelen háborús szakértőkké avanzsáltak – délre már tele volt mindenféle elemző posztokkal a közösségi média. Ezért
nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy kétszer is nézzük meg, milyen forrásból tájékozódunk: hogy az adott szakembernek vagy médiumnak, közösségi oldalnak milyen a kredibilitása.
Nagyon fontos, hogy elsősorban a hivatalos forrásokra hagyatkozzunk – például a Magyar Honvédség, Magyar Kormány, konzulátus oldalára.
Egy ilyen helyzet nagyon könnyen átcsaphat pánikba, ahogy azt láthattuk is két évvel ezelőtt. Hogy miért? Mert a bizonytalanság és az információhiány mindig a szorongás forrása, amit ilyenkor hírfigyeléssel és magyarázatgyártással igyekszünk orvosolni. Nem tudjuk, mi lesz, de minél előbb tudni szeretnénk, mert az emberi természet olyan, hogy még a biztos rosszal is könnyebben megbirkózik, mint a bizonytalansággal.
Így könnyen szárnyra kapnak mindenféle elméletek, amelyek a hivatalosnál bővebb magyarázattal szolgálnak, olyan információk megszerzésével kecsegtetnek, amik egy kicsit kiszámíthatóbbá teszik a helyzetet – akkor is, ha nem feltétlenül igazak. Ennek lehetünk tanúi nagy valószínűséggel a következő napokban, és sok múlik azon, mennyire tudunk tudatosak maradni a médiafogyasztásban, amire cikksorozatunk következő részében bővebben is kitérünk.
A létbizonytalanság hatásai
A biztonság, ahogy azt a Maslow piramisról is láthatjuk, ott van a legalapvetőbb emberi szükségleteink között. Maslow hiányszükségletnek nevezte, mondván, hogy ha ez hiányzik, első számú motivációnk, hogy valahogy visszaállítsuk, más szükségletek pedig háttérbe szorulnak.
Maslow később kiegészítette elméletét, hiszen tudományos megfigyelések rácáfoltak erre: a növekedési vagy magasabb rendű szükségleteink krízishelyzetben még előtérbe is kerülhetnek, képesek vagyunk például önmagunkat meghaladva, saját biztonságunkat is kockáztatva másokért cselekedni. Ezt Maslow az önmeghaladás szükségleteként írja le, és később már ő sem ragaszkodott a szükségletek piramisszerű felfogásához: még egy olyan helyzetben is, amikor elveszik a biztonság, képesek vagyunk magasabb rendű értékeink mentén cselekedni.
A pszichológiai biztonságérzetünk most (ismét) megrendült. Alig lábaltunk ki egy korábbi traumából (ha egyáltalán - a világjárvány érzelmi bélyegéről ebben a cikkünkben írtunk), itt egy újabb. Emberileg ez mindenki számára mélyen megrendítő és próbára tevő helyzet. A lehetséges fizikai, érzelmi és gazdasági következmények kikezdik az egzisztenciális biztonságérzetünket. A háború egész életünket átformáló, létbizonytalanságot előidéző helyzet, mely hazánk fiatalabb generációinak eddig csak a tankönyvekből volt ismert – mely most hirtelen fenyegető valósággá vált.
Pszichológiailag nagyon hasonló reakciókat figyelhetünk meg, mint a járvány kitörése kapcsán, még akkor is, ha sok a különbség a két helyzet között, így nem véletlen, ha egyeseknek déjà vu érzésük lehet. Ha valamilyen nagy, egész létünket érintő fenyegetéssel nézünk szembe, az első reakció általában a tagadás: hogy messze van, hogy nem érint, hogy nem lesz ilyen. Ebbe sokan a szószólók közül is beleálltak, a híroldalak hangosak voltak a különböző véleményektől, hogy lesz-e háború vagy nem lesz. Ezzel együtt azonban már itt is jelen van a szorongás, hogy mi van, ha mégis.
Aztán első hírek a háború kitöréséről természetes módon a félelem, szomorúság, düh érzését hívják. Pánik, lefagyás, döbbenet. Majd mozgásba lendül az agyunk teljes magyarázatgyártó és kockázatjósló gépezete: megindul az információkeresés és kiértékelés, ennek a folyamatnak az eredményeképpen pedig különböző elméletek kapnak lábra, és megküzdési programok kapcsolnak be. Itt tartunk most.
Ebben a fázisban a szorongás magas, az érzelmi reakciók erősek. Nekünk, segítő szakembereknek is, ahogy mindenkinek, nehéz most kikapcsolni ezeket az érzelmeket, nem aggódni, nem elkalandozni az ülések közben, és ez teljesen természetes. De más dolog megélni az érzelmeket, mint pánikvezérelten cselekedni.
Pszichológiai rugalmasság
Ilyen helyzetben különösen fontos a pszichológiai rugalmasság.
Ezen képességünk lehetővé teszi, hogy a bizonytalan vagy fenyegető körülmények ellenére is tudjuk tovább vinni az életünket, jelen lenni az itt és mostban, és nem érzelemvezérelten, hanem értékvezérelten cselekedni.
Továbbá, hogy tudunk együtt lenni a nehéz érzésekkel, a félelemmel, szorongással, nem akarjuk eltüntetni ezeket, hiszen természetes reakciók a helyzetre, de megteremthetjük tőlük a kellő távolságot.
Fontos, hogy az érzelmek megélhetőek, kibeszélhetőek legyenek, ne akarjuk elbagatellizálni vagy elnyomni őket, hanem elfogadással reagáljunk a megjelenésükre.
Ahogy a toxikus pozitivitásról szóló cikkünkben is írtuk, egyáltalán nem mindig csak a pozitív érzelmeknek van helye, és a jelen helyzetben például kifejezetten károsak is lehetnek a pozitivitást erőltető mondatok (pl. ne törődj vele, minden rendben lesz úgyis), melyek a negatív érzelmek elfojtására buzdítanak. Ezzel együtt viszont nem kell éjjel-nappal a híreket bújnunk, teóriákat olvasgatnunk és teljesen elszakadni a valóság más részeitől, amiben mozgunk, pl. a munkánktól, a napi életünktől.
Ebben sokat segíthet az is, ha tudatosítjuk, mi az, ami itt és most történik velünk, ebből mit tudunk kontrollálni, és mi az, ami csak jövőbeli elképzelés, és amire nincs ráhatásunk. Azért szorongunk, mert az elképzelt forgatókönyveket is valóságként kezeljük, és olyasmit is irányítani akarunk, amit nem tudunk, ez pedig könnyen elviheti a figyelmünket a jelen pillanatról, valamint a reális helyzetérétkelést és megküzdést is gátolhatja.
Végül pedig, Maslow gondolatához visszacsatolva, sokat segíthet egy ilyen helyzetben az alapértékeink tudatosítása: hogy milyen ember szeretnék lenni, milyen értékek mentén szeretném élni az életemet. Ha a cselekvéseinkben ezek dominálnak a pillanatnyi késztetéseink helyett, az hosszabb távon növeli a pszichológiai jóllétünket. Ilyen érték lehet például az altruizmus, a másoknak való önzetlen segítségnyújtás: kinyúlni azok felé, akiket nehezebben érint a helyzet.
