Nehéz megtalálni az egyensúlyt abban, ahol a szülő még hatékonyan nyomon tudja követni gyerekét a digitális világban, viszont – főként egy serdülőt – el is tudja engedni, megadva neki a saját teret. Megoldás lehet az, ha a Facebookon ismerősnek jelöli? Talán az a tuti recept, ha időnként belenéz a gyerek telefonjába? Vagy épp a szülőnek kellene a saját telefonhasználatát tudatosabbá tennie? Kiindulási alapunk legyen inkább a hitelesség. Cikkünkben ezt a fogalmat járjuk körül, feltárva annak megnyilvánulási formáit, kitérve a gyakorlatibb részletekre is.
Virginia Satir, a családterápia fogalmának megalkotója, sokat foglalkozott a kongruens magatartás leírásával és megnyilvánulási formáival. A kongruencia, vagyis a hitelesség alatt egy olyan létállapotot ért, amely az önmagunkkal való azonosságon alapszik, amely során képesek vagyunk felvállalni személyünket, nézeteinket, értékrendünket. Az önazonos magatartásnak az egyik leginkább szembetűnő megnyilvánulása pedig az önmagunkkal és másokkal való kommunikációnk.
A hitelesség az életünk minden területén fontos szerepet kap. De talán akkor tűnhet a leginkább nélkülözhetetlennek, amikor szülővé válunk.
Vekerdy Tamás fogalmazta meg azt, hogy nem létezik gyereknevelés, csak a családdal való együttélés.
Ez a rendszerszemlélet az alapja a Satir-modellnek is. A gyermeknevelés egyik alappillére az érzelmi biztonság megteremtése, amely az őszinteségre és hitelességre épül. A példamutatás által lesz képes a szülő a gyermekét egy értékekkel teli világba belehelyezni, hiszen minden gyerek abból tanul a legtöbbet, amit a környezetében élő emberektől lát és hall. Például, ha a mindennapok része az, hogy a szülő saját magát fejleszti valamilyen területen, akkor a gyermek számára egyértelmű lehet az a tény, hogy a tanulás életünk végéig jelen van.
A Satir által felvázoltak szerint a kongruens viselkedés az információk közvetítésének módja. Annak érdekében, hogy képesek legyünk a hiteles kommunikációra, vegyünk szemügyre néhányat a Satir által vázolt iránymutatókból:
- Legyünk tudatában önmagunknak, a másik személynek, valamint a minket körülvevő környezetnek. Ez azt jelenti, hogy az adott helyzetben tisztában vagyunk a pillanatnyi hangulatunknak, próbálunk a jelenre összpontosítani és arra, amilyen érzelmeket megélünk. Fontos, hogy figyeljünk a másik személy testi üzeneteire. Törekedjünk arra, hogy megértsük a beszélgetőtársunk nézeteit, véleményét.
- Teljes figyelmünkkel vegyünk részt ebben a hármas rendszerben. Próbáljunk jelen lenni a pillanatban!
- Figyeljünk arra, hogy mit üzenünk a testünkkel. Vajon ugyanazt kommunikálom a beszédemmel és mozgásommal is?
- Ismerjük azokat a reakcióinkat, amelyeket akár a korábban átélt élethelyzetekből, akár a családi mintáinkból hozunk. Ilyen lehet például az, ha a szüleinktől mindig azt hallottuk, hogy a nehéz helyzetekben is erősnek kell maradni, palástolni az érzelmeket, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ha tudatosan felismerjük ezeket a már ösztönössé vált reakciókat, akkor változtatni tudunk rajtunk, hiszen nem minden helyzetben lehet az elfojtás a megfelelő megküzdés.
- Legyünk tisztába az érzéseinkkel, és ne féljünk felvállalni azokat! Merjük kimutatni, ha nyugtalanít minket egy új feladat a munkahelyen, vagy épp semmi kedvünk a házimunkához.
- Beszédünk során gyakoroljuk az énközlést! Fejezzük ki előbb az érzelmeinket, ezt kövesse a probléma felvázolása, és csak ezután beszéljünk a kérésünkről, a másik személy tennivalójáról.
Most, hogy körvonalazódott bennünk a hitelesség és a kongruens kommunikáció fogalma, felvetődhet a kérdés, hogyan is tudjuk mindezt gyakorlatba ültetni?
Először is lényeges azt elfogadni, hogy a hitelességgel együtt jár az is, hogy felvállaljuk a negatív érzelmeinket, a haragot, a csalódottságot, a féltékenységet, a neheztelést. De képesek vagyunk arra, hogy uraljuk ezt és nem engedjük meg, hogy ez irányítsa cselekedeteinket. Lássunk egy idézetet Vekerdy Tamástól, amely átjárást biztosíthat a hitelesség fogalma és annak a gyakorlatba helyezés között:
„Meggyőződésem, hogy a tanár legfőbb munkaeszköze saját személyisége. Nem azzal hat elsősorban, amit elmond, amit gyakoroltat, amit – bármilyen formában – megtanít, hanem azzal, amilyen ő.
Amilyenné vált az évek során és amilyenné folyton megújuló munkával teszi magát.
Ez a személyiség pedig csak akkor tud hatni – ugyanúgy, mint a szülői személyiség –, ha kongruens, ha önmagával azonos, ha azt és úgy teszi, ami és ahogy legbelső meggyőződésének, érzelmi állapotának és értelmi felismeréseinek megfelel.”
Szülőként az egyik leglényegesebb, amit közvetíteni kell a gyerek felé az az üzenet, hogy nincs egyedül a digitális világban, tudja, hogy mindig van valaki, akivel meg lehet beszélni az ott szerzett élményeket. Azt is mondhatnánk, hogy
a szülő háttérországként van jelen a gyerek életében,
akihez probléma esetén fordulhat. A gyereknek tudnia kell azt, hogy van olyan felnőtt az életében, aki meg fogja hallgatni, hogyha a szülő nem is látja át a teljes helyzetet, de törekedni fog annak megértésére. Ezáltal ismét a hitelesség egy formáját kommunikálja. Ennek azért van nélkülözhetetlen szerepe, mert bármi, amit a gyerek megél az online térben, az ugyanolyan intenzív lehet számára, mintha azt a fizikai világban tapasztalta volna. Hiszen a probléma az, hogy a virtuális világ bekapcsol egy arc nélküli effektust, mert nem látjuk a másik személy reakcióit, nem kell a szemébe néznünk, de ezáltal nem is tudjuk értelmezni annak érzelmeit. Ha a tetteknek nincsenek látszólagos következményei nagyon könnyen sodródhat az ember a trollkodás, a bullying irányába.
Együtt könnyebb!
A járványhelyzet és a megváltozott életkörülmények egyik lényeges kérdése: hogyan tudja a szülő a hitelesség által segíteni a gyereket abban, hogy az online tér ne szippantsa magába?
- Először is fontos elfogadni a tényt, hogy a digitális forradalom miatt mára inkább az számít releváns kérdésnek, hogy mennyi az egy főre eső képernyők száma egy családban? Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő számára érzelmileg fontos az adott digitális eszköz, akkor ő is fontosnak fogja tartani, egyre több időt töltve azzal.
- A változást mégis azokon a szokásokon lehet tetten érni, amelyek átszövik a mindennapjainkat, amelyekkel képviseltetjük magunkat. A családi rituálék segíthetnek bennünket abban, hogy a fókusz a kütyükről az egymásra való odafigyelésre vagy éppen egy közös tevékenységre kerüljön.
- Ebben segíthetnek az olyan szabályok, mint a digitális eszközöktől mentes órák. Ezek felállítása eredményesebb lehet, hogyha a gyerekkel közösen állítsuk fel valamint, ha ezek rendszeressé válnak, beépülnek a szokásainkba. Így nem csak utasítást adunk a gyereknek arra, hogy tegye le a telefont, hanem együtt tesszük félre, segítve abban, hogy másra tudjon fókuszálni. A közös képernyőmentes órák által teremthetünk a gyereknek egy fellélegzést, amely kimozdíthatja őt a digitális élet folyamatos hajszolásából. Menjünk el sétálni, kirándulni, vagy készítsünk közösen vacsorát!
- Fontos az, hogy rávilágítsunk ezek lényegére, hogy megmutassuk, hogy célunk van az együtt töltött idővel azáltal, hogy tudatosan végzünk egy hasznos tevékenységet.
- Ennek ellenére az is fontos tényező, hogy ami működött régen, az már manapság megfordulni látszik. Általában a gyerek már sokkal tájékozottabb a digitális világban. Mit tegyünk, hogy kezeljük ezt? Legyünk nyitottak a gyerek érdeklődése felé! Nekünk az a feladatunk, hogy értékrendet tegyünk a virtuális ismeretekhez. Azaz: beszélgessünk vele, hogy ismerjük meg, hogy mit mire, miért használ, az szerintünk hasznos-e, stb. Nem kell mindentudónak tűnnünk. Ilyen lehet az, ha rávilágítunk egy-egy applikáció előnyére, gyakorlati alkalmazására. Például a TikTokon található receptek, a Netflixen megnézhető dokumentumfilmet, vagy épp a legújabb tinisorozatok érzékenyítő hatása, amelyek nagyobb társadalmi problémákra világítanak rá.
Merjük elengedni a tökéletesség képét, vállalni érzelmeinket, hibáinkat, esetleges félelmeinket gyermekeink előtt, hiszen ezáltal mutatunk utat számukra, hogy a folyamatosan változó világgal úgy tudunk boldogulni, ha önmagunk szilárd képét is időről-időre csiszoljuk. Végezetül talán a Bettelheim-tól származó mondás a leginkább találó: elég jó szülő, elég jó gyermek.
Források
Satir, V., Banmen, J., Gerber, J., Gömöri, M. A Satir-Modell: Családterápia És Ami Mögötte Van. Budapest, Ursus Libris, 2019.
Vekerdy Tamás. Belső Szabadság Elég Jó Szülő, Elég Jó Gyerek. Budapest] Kulcslyuk K. Cop, 2017.
Vekerdy Tamás. Gyerekek, Óvodák, Iskolák. Budapest Saxum Kft, 2005.
https://www.youtube.com/watch?v=LcCRaJdxfNo
https://www.youtube.com/watch?v=cFBAuVBUuEo
https://www.youtube.com/watch?v=naCb2278noQ
