Ez már komplexus? – A szüleink árnyékában

Biztos komplexusos! – mondjuk szinte már mindennapi szófordulatként, ha valakinek a problémáit elemezzük. De mi is számít valójában komplexusnak, hogyan alapozzák meg a komplexusok a világlátásunkat, és miképp hat a családi légkör, a szülői gondoskodás és elismerés túlzása vagy hiánya a későbbi életünkre? Cikkünkben ennek járunk utána.

Komplexusos vagy! Biztosan mindenki hallotta már ezt a mondatot, de tudjuk-e pontosan, mit jelent? Szívesen emlegetjük ilyen vagy olyan kumplexusainkat, hivatkozunk rájuk, és mások viselkedését is előszeretettel magyarázzuk ezzel a szóval. Felmerül a kérdés, mi az a komplexus és hogyan befolyásol minket?

A komplexus mint pszichológiai mechanizmus alapvetően meghatároz minket, hiszen számtalan helyzetben előkerülnek életünkben ezek az alapmintázatok. Verena Kast, Svájcban élő Jung-tanítvány szerint a kompelxusok olyan elképzelések, érzések, melyek jelentős hatást gyakorolnak a viselkedésre.

Egy problémás helyzetből alakulnak ki, a környezettel való fájdalmas összeütközésre adott válaszként.

Jellemző, hogyha a komplexus egy hasonló helyzet mentén előkerül, elszállunk és begőzölünk. Nehezen gondolkodunk vagy reflektálunk józanul, és tudattalanul beugranak a korábbi szituációban alkalmazott válaszreakcióink.

Jung pszichológiai elmélete kiemelt figyelmet fordít a komplexusok jelenlétére az életünkben. Ezek nagyban támaszkodnak a szülőkről alkotott képre: a kollektív tudásra, hogy milyenek a szülők, és a személyes szülő-gyerek kapcsolatra. A pszichológus így vall: 

„A szülői képtől való messzemenő befolyásoltság nem rendellenes, ellenkezőleg, nagyon is normális, és ezért nagyon is általános jelenség.”

Ebben a cikkben kizárólag a szülőkomplexussal, annak hatásaival és a szülőkről való leválással foglalkozunk. A szülőkomplexus jellege befolyásolja, ahogy kifejezzük magunkat, és ahogy másokat látunk. Ezen kívül a leválás, vagy annak hiánya befolyást gyakorolhat a párválasztásunktól kezdve az ambíciónkon át a mások felé irányuló elvárásainkra is is.

Milyen a szülőkomplexus, amely formálja a viselkedésünket?

A szülőkomplexusok megélése és milyensége, a közkeletű tévhittel ellentétben, épp olyan sokféle, mint amennyire különbözőek vagyunk.

A szülőkomplexusban egyszerre azonosulunk a korábbi gyermekszereppel és a szülővel is.

Ebből látható a dolog problematikussága is: nem szabadon döntünk, hanem megismételünk bizonyos mintázatokat, sokszor olyan formában, ami az új helyzetre már nem megfelelő.

Könnyű rámondani valakire, hogy apakomplexusos, ha idősebb férfit választ, vagy hogy anyakomplexusos, amennyiben sokáig otthon lakik, de valójában nem ilyen egysíkú a helyzet.

A szülőkomplexusok típusai

A komplexusok kiindulópontot adnak arra, hogy az egyén hogyan van jelen egy rendszerben, milyen elvárásai lehetnek a külvilág felé. Szüleink a családban megteremtettek valamilyen légkört, hideget vagy meleget, biztonságosat vagy elidegenítőt. Bizonyos igényeinkre, vágyainkra reagáltak, másokat pedig figyelmen kívül hagytak. Saját szándékukat erőteljesen vagy visszafogottan közvetítették. Alapvető visszajelzést adtak arra, mit tartanak jónak vagy rossznak.

Mintát nyújtottak arról, hogyan működik a világ. Az ebben elfoglalt szerep átíródhat, amennyiben a szülők és a gyerekek leváltak egymásról, de komplexusként fenn is maradhat. A szülői komplexusokat Verena Kast négy csoportba sorolta: anya-apa, valamint pozitív-negatív típus. Figyelembe vette, hogyan hatnak ezek a lányokra és a fiúkra. Könyvében tipikus eseteket mutat be, ahol erősen érzékelhető valamelyik szülőnek a hatása az egyéni életútban. Leggyakrabban az anyai és apai hatás egyszerre, egymást kiegészítve érvényesül.

Anyakomplexus

A pozitív, gondoskodó anyai légkörben felnőttek esetén jellemző, hogy az életben mindent alapvetően jónak és szépnek látnak. Mivel gyermekkorukban maximálisan megkapták a gondoskodást és a biztonságot, így elégedettek önmagukkal. Úgy érzik, megérdemlik a pihenést, a szeretetet. Nehezen változnak, vagyis könnyen maradnak meg abban a gyermeki szerepben, amelyben édesanyjuk elárasztó gondoskodása megőrizte őket.

Nőknél jellemző, hogy maguk is hasonló légkört teremtenek a családjukban, ugyanakkor itt előbukkan ennek az árnyoldala is: szélsőségesen reagálhatnak a gyerekek távozására.

A fejlődés záloga ebben a kincsek, kapott értékek élménnyé tétele, és átemelése a saját valóságba. A magyar népmesék közül a Fehérlófia történetében a Fehérló maga biztatja fiát, hogy próbálgassa erejét, amelyet a kétszer hét év szoptatás, táplálás adott neki.

A Kis libapásztorlány meséje is megkapóan illusztrálja a pozitív anyakomplexus következményeit. Hiába halmozza el a királynő ajándékokkal a leányát, ő ezeket az otthonától távol tudja felelősen hasznosítani.

A negatív anyakomplexus esetén ennek éppen az ellentéte valósul meg: az ember nem érzi azt, hogy van jogosultsága az élethez. Önmagát nem éli meg értékesnek és nehezen jön rá, mik a vágyai, hiszen gyermekkorában ezekkel nem törődtek.

A magány és a kiszolgáltatottság nyomasztó érzése dominál, hiszen a kapottak nem elégségesek a boldog élethez. Ez előfordulhat a szülő-gyerek össze nem illése esetén, vagy abban az esetben, ha az anya túlterhelt. Kast szerint a jelenség inkább a nőket terheli, hiszen esetükben könnyebb az azonosulás az anyával. A férfiak számára nyilvánvalóbb átlépni az apai világba, ahonnan az azonosságtudat megszilárdulhat. Ellenben

amennyiben hangsúlyos marad a negatív anyakomplexus férfiaknál, könnyen szorongáshoz vezethet, és a nőkkel való kapcsolatukat is megnehezíti.

Apakomplexus

A negatív apakomplexusú emberek a világot szigorú és könyörtelen helynek látják. Tekintélytisztelők, és igyekeznek a tekintélynek megfelelni. A családi hideg légkört az egész világra általánosítják. Gyakran előfordul, hogy nehezen kapcsolódnak érzelmileg.

Nőknél jellemző lehet, hogy ridegnek tartják viselkedésüket, ők pedig nem értik, miért esik nehezükre kapcsolódni. Ambíciózusak, hiszen csak így tudnak érvényesülni és így veszik őket komolyan.

Férfiak esetében az önállóság megélése lehet nehéz feladat. Amennyiben gyermekként soha nem tudtak megfelelni a magas elvárásoknak, örök szégyenkezés lehet az osztályrészük. Hiába törekednek, soha nem lehetnek olyan erősek, mint az apjuk, akinek árnyékából a kitörés szinte lehetetlen. Szélsőséges esetben az anyai hatás alig érvényesül, hogy tompítson valamit a kemény megfelelt-nem felelt meg típusú nevelésen.

Az ilyen családokban az apának semmilyen teljesítmény nem elég jó, és a dicséret is ritka vendég.

Verena Kast szerint Franz Kafka életét megkeserítette a negatív apakomplexus, melynek nem lett feloldása az író életében.

A pozitív apakomplexusú férfi éppen olyan szeretne lenni, mint amilyennek apját érzékeli. Rá hasonlítani érdem, és ha jól csinálja, kiérdemli majd ugyanazt a tiszteletet és megbecsülést, amit édesapja egy életen át szerzett meg.

Amennyiben az apa mindent jól csinál, érdemes vakon követni azt, ahogyan ő él. Előfordulhat, hogy erre a család helyeslése is rásegít. 

A pozitív apakomlexusú férfiak esetén nehéz megkülönböztetni a teljesítményre büszke szülő-gyerek párost a bizonyítani akaró kapcsolódástól. A kapcsolati nehézségek indokolhatják az apakomplexus felülvizsgálatát, hiszen egy idő után az ember elismerése kevésbé másoktól, inkább önmagától függővé alakul.

Meghatároz-e a szülőktől kapott minta?

Ha a szülőkomplexus általános, sőt, egyenesen normális jelenség, akkor miért foglalkozunk vele ilyen részletesen? A szülőkről való leválás azért fontos, hogy az életkorunkhoz kapcsolódó fejlődési feladatainkat meg tudjuk élni. Ahogyan Kast és Jung is említeti, úgy Erich Fromm is kiemeli, mennyire meghatározó a szülők szerepe az életútban, és az önmagunkhoz való viszonyulásunkban. Például a szeretetben való fejlődés alapfeltétele annak, hogy minél önátadóbban, de nem tolakodóan tudjunk másokhoz kapcsolódni. Azonban a fejlődés egyik fontos aspektusa a szülők részéről, hogy a gyermek váljon függetlenné és végső soron szakadjon el tőlük.

A meghatározottság, a szülők általi hatás csak addig érvényes, ameddig a személy nem érik meg arra, hogy ezek felhasználásával és ezektől függetlenedve önmagára találjon.

A szülői mintát teljesen elfogadni vagy teljesen elutasítani szélsőség, és ilyenkor idealizáció vagy tagadás áldozatai lehetünk. Egyik út sem segít a kiteljesedésben.

A növekvő gyerekhez képest az érett embernek az adja meg a rátermettség egyre erősebb érzesét, hogy „ő maga legyen a tulajdon anyja és apja.” Itt már nem a szülők árnyéka és a bevésődött komplexusok működnek dominánsan, hanem egyre mélyül a felismerés, hogy mi az, amit megőrzünk a szülői mintából, és mi az, amit nem.

Jung azt vallotta, hogy az egyéni kiteljesedés az életünk célja. Ezt a fejlődési folyamatot individuációnak nevezte. Általa a személy meghaladja önmagát, és egyre érettebb énnel rendelkezik. A posztjungiánus Verena Kast a következőképpen fogalmaz az individuációról: „Lélektani érlelődés és változási folyamat. Ezt nevezik önmegvalósításnak vagy a személy kiteljesedésének is.”

Amennyiben valaki ezt megéli, már nem öntudatlanul éli újra azt a valóságot, amit a családjában megélt és elvártak tőle, hanem képes a szüleitől kapott mintát integrálni, és a kapott tapasztalatokkal együtt egyedi utakat és megoldásokat keresni az élete adta személyes problémákra. Szülői komplexusainkat és mintáinkat felismerve juthatunk el a mélyebb önismeret és a fejlődés útjaira.