A börtön a társadalomtól jól elzárt, külön szabályokkal rendelkező mikrovilág. Naponta kerül be „új fiú”, és szabadul ki valaki. Kiket engedünk vissza a társadalomba? Valóban fel vannak készülve arra a frissen szabadulók, hogy újra felvegyék a kinti élet ritmusát? Miért van az, hogy sokan megváltás helyett büntetésként élik meg a szabadulásukat? Ezeket a kérdéseket járjuk körül a fegyintézetekről szóló cikksorozatunk utolsó, záró részében. Tartsatok velünk!
Az emberi személyiségre a bebörtönzés sokféle és igen nagy hatást gyakorol. A legszembetűnőbb a tér- és időélménytől való megfosztottság. A fogvatartott nem mozoghat szabadon, minden egyes lépését ellenőrzik, és mindez egy túlzsúfolt környezetben történik.
Nem is mindenkinek megy könnyen a börtönélethez való alkalmazkodás. Erről bővebben ebben a cikkünkben írtunk.
A fogvatartottak jelentős része erősen frusztrált a kezdeti időkben,
ám egy idő után a túlélés érdekében kénytelenek alkalmazkodni a benti normákhoz. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a rab „túléljen”, és a megfelelő helyet foglalja el a börtönhierarchiában. Erről egy korábbi cikkünkben részletesen írtunk.
Kínos félmosoly
A büntetés-végrehajtási szervezet egyik, ha nem a legfőbb feladata az lenne, hogy a fogvatartottakat felkészítse a szabadulásra, illetve az azutáni életre.
Fiáth Titanilla szerint a börtönben egyfajta kettősség uralkodik:
minden dolgozó szeretné ugyan, hogy a fogvatartottak sikeresen boldoguljanak a börtönfalakon kívüli civil valóságban, másfelől ugyanakkor jóval erősebben vágynak arra, hogy odabent ne történjen probléma.
Ma már előírás, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek mindegyikében legyenek elérhetőek kreatív és művészetterápiás programok. Ezek elsődleges célja a belső feszültség oldása, az önkifejezés palettájának szélesítése. A saját alkotások büszkeséggel töltik el a fogvatartottakat, erősítik a saját képességeikbe vetett bizalmukat.
Az elítéltek között sokan vannak, akik évtizedeket töltenek a külvilágtól elzárva. Ezalatt az idő alatt tudásuk megkopik, elveszti a korszerűségét. Az ő visszailleszkedésük szempontjából kiemelkedően fontos, hogy olyan tudással és ismeretekkel felvértezve hagyják el a büntetés-végrehajtási intézetet, amivel a kinti életben is megállják a helyüket. Ebben van segítségükre a börtönoktatás.
Az iskola, hasonlóan ahhoz, ahogyan a börtönön kívül is, nemcsak tárgyi ismeretet és lexikális tudást ad, de a pedagógusok értéket is közvetítenek, nevelnek, valamint megtanítják küzdeni a tanulókat a céljaik elérése érdekében, akik ezáltal elsajátítják a kitartás képességét is.
Egy másik nagyon fontos fegyver a büntetés-végrehajtás kezében a csoportos kimaradás. Ez általában kirándulásokat, múzeumi látogatásokat jelent. Ennek egyrészt az a célja, hogy a látogatás élményt nyújtson, a lényege azonban sokkal több ennél.
Minden ilyen esemény során a felügyelet tagjai és a fogvatartottak is civil öltözetet viselnek, és civil autóbusszal utaznak.
Azt, hogy ebben a helyzetben nem néznek rájuk szúrós szemmel, nem tekintenek rájuk bűnözőként, a fogvatartottak is megérzik. Átérzik, hogy bizalmat szavaztak nekik és hisznek bennük.
Pesti Ferenc, a tököli börtön parancsoka szerint mindezek mit sem érnek, ha a reintegrációval foglalkozó tisztek nem ismerik elég jól a rabok előéletét, például, hogy mi vitte rá őket a bűnözésre. Ez azért fontos, mert csak így lehet megtalálni a helyes kezelési módot. Mindebből az következik, hogy a csoportos foglalkozások mellett nagy figyelmet kellene fordítani az egyéni beszélgetésekre is.
Nyitva áll a kapu
Kevéssel a szabadulás előtt a raboknak szembe kell nézniük a valós civil életükkel, s azok kihívásaival. A börtönben a megfelelő státusz biztosítására kreált, luxusautókkal és villákkal tarkított álomvilágnak a szabadulással vége szakad. A valóság az esetek nagy részében igen távol esik ezektől a képzetektől.
Fiáth Titanilla egy foglalkozáson arra kérte a fogvatartottakat, hogy a rendelkezésükre álló színes újságokból vágjanak ki képeket, majd egy fehér lapra ragasztva készítsenek egy montázst, ami a jelenjüket és a jövőjüket mutatja be. Az elkészült munkákból egyértelműen látszódott, hogy a múlt és a jövő szimbólumai alig különböztek. A meztelen nők, luxusautók, márkás italok vagy drogok a börtönt megelőző életet és a szabadulás után elképzelt jövőt egyaránt jellemezték.
A szabadulás utáni sokk
A „nagy nap” érthető módon feszültséget kelt. Az általános vélekedés szerint az utolsó hetek telnek a leglassabban, ilyenkor a nyugtalanság a tetőfokára hág. A volt rabok egy speciális pszichés állapotba kerülnek szabadulásuk után, amelynek létezéséről sem tudtak addig. Átállásuk a szabad életre komoly nehézségekkel jár, ráadásul a társadalom sem könnyíti meg a dolgukat.
Legyen bármilyen jó is a reintegráció, van amire még ez sem tud megoldást nyújtani. Ilyen például az erkölcsi bizonyítvány. Csáki és Mészáros (2012) kutatása rámutat arra, hogy
a tiszta erkölcsi bizonyítvány hiánya az egyik legnagyobb gátja annak, hogy a frissen szabadult rabok munkát kapjanak.
A munkáltatók sokszor már ott „lezártnak tekintik az ügyet”, amikor megtudják az illetőről, hogy börtönviselt volt.
Fiáth Titanilla azt írja, a volt fogvatartottaktól kapott levelek meglehetősen elszomorító képet festenek a frissen szabadultak helyzetéről: „Bevallom, néha visszavágyom a börtönbe. Itt kint minden ugyanolyan szar, mint volt. Bent legalább beszélgettünk, voltak foglalkozások. Itt semmi sincs.”
Senki sem nevet a végén
A büntetés-végrehajtásban dolgozóknak a fogvatartottak reintegrációjával kapcsolatos ismerete sok esetben nem napra kész. Másrészt az ilyen témájú továbbképzések megvalósítására a büntetés-végrehajtó intézeteknek az állomány fluktuációja és leterheltsége miatt csak korlátozott számban van lehetősége. Ezen túlmenően a megfelelő források hiánya is probléma, valamint az egy reintegrációs tisztre jutó magas létszám miatt kevés idő marad a fogvatartottal való egyéni foglalkozásra.
Fontos lenne azonban a problémával való foglalkozás, ahogy erről részben már egy korábbi cikkünkben is írtunk. Nemcsak társadalmilag fontos, de jelentős költségmegtakarításra is alkalmas. A módszer részletes kidolgozása és széles körben történő alkalmazása jelentősen csökkentené az ismételt bűnelkövetést. A helyzet azonban nem reménytelen. Az elmúlt években egyre több biztató kezdeményezés.
