Hogyan tarthatunk ki, ha kellemetlen érzésekkel találkozunk?

Ahhoz, hogy új készségeket fejlesszünk ki, vagy fejlődjünk, sokszor ki kell lépnünk a komfortzónánkból, ami nem kis kellemetlenséget tud okozni. Tegyük fel, hogy jobb előadók akarunk lenni: ehhez muszáj gyakorolnunk a beszédet mások előtt, ami elsőre szorongással tölthet el. Ha tehát el akarjuk kerülni a fejlődéssel járó kellemetlen érzéseket, azzal saját növekedésünknek szabhatunk gátat.

Törvényszerű, hogy a növekedés megtapasztalása előtt átmegyünk az ún. „félelem zónán”, amint kiléptünk a komfortzónánkból – így tehát a sikerélményt megelőzik a kellemetlen érzések, a szorongás, félelem, izgulás, bizonytalanság. Ennek eredményeképpen sokszor úgy is döntünk, hogy az érzelmi diszkomfort nem éri meg, és feladjuk a célunkat azelőtt, hogy megtapasztalnánk a fejlődést.

Gondoljunk például arra, amikor fogadalmat teszünk, hogy mostantól rendszeresen edzünk, vagy egészségesen táplálkozunk! Ezeket a fogadalmakat nem azért nem tartjuk be, mert ne lennénk fizikailag képesek rá, hanem lélekben adjuk fel nagyon hamar, amikor a kellemetlen érzések gyűlnek bennünk, a jutalom, azaz a befektetett energiánk megtérülése a látható fejlődés formájában, pedig késik.

Mi lenne azonban, ha átkereteznénk a kellemetlen érzésekhez való hozzáállásunkat, és azt a haladás jelének tekintenénk, és olyasvalaminek, amelyre törekedni kell, nem pedig elkerülni? A Psychological Science egy új tanulmánya azt sugallja, hogy ez a gondolkodásmód jobban ösztönözheti az embereket a céljaik elérésére.

Az első vizsgálatban 557 felnőtt vett részt kezdő szintű improvizációs műhelyekben. A résztvevők a „Add át a fókuszt!” elnevezésű improvizációs játékot játszották, ami azt jelenti, hogy a csoport egyik tagja tetszés szerint mozog a szobában, míg a többiek mozdulatlanul állnak és nézik; egy ponton a szabadon mozgó improvizátor úgy dönt, hogy a „fókuszt” átadja a csoport másik tagjának, aki átveszi a vezetést, és innentől kezdve ő kerül a reflektorfénybe.

A gyakorlat megkezdése előtt a résztvevők felének azt mondták, hogy a cél „kínosan és kényelmetlenül érezni magukat”, és ezek az érzések azt jelzik, hogy a gyakorlat működik. A kontrollcsoportba tartozó résztvevők pedig egyszerűen megkapták a gyakorlat utasításait, anélkül, hogy szót ejtettek volna a kényelmetlenségről.

A kutatók videófelvételeket készítettek az improvizációkról, amelyeket később a kitartás (mennyi ideig álltak a résztvevők a reflektorfényben, mielőtt átadták a csoport másik tagjának) és a kockázatvállalás (mennyire feszegették a határokat, vagy mennyit mentek el az improvizálás során) alapján értékeltek. A csapat azt találta, hogy azok a résztvevők, akiknek azt mondták, hogy a feszengő érzés jót jelent, több időt töltöttek az improvizálással, és nagyobb kockázatvállalást mutattak, amit a szerzők úgy értelmeznek, hogy motiváltabbak voltak a feladat során.

További online kísérletek is alátámasztották, hogy a kényelmetlenség érzésének keresése számos más helyzetben is motiválhatja az embereket. Az egyik tanulmányban a résztvevők részt vettek egy írásgyakorlaton, amelyről azt mondták, hogy segítheti őket egy fontos érzelmi problémájuk megoldásában. Az előző kísérlethez hasonlónak egy részüknek azt mondták, hogy a gyakorlat célja, hogy kínosan és kényelmetlenül érezzék magukat, és ezek az érzések a feladat sikerességének a jelei. A feladat elvégzése után ezek a résztvevők nagyobb valószínűséggel hitték el, hogy a gyakorlat segítette őket az érzelmi növekedésben és a megküzdési készségeik fejlesztésében, és motiváltabbak voltak a jövőbeni megismétlésére, mint a kontrollcsoport.

Összességében az eredmények azt sugallják, hogy motiváltabbak és kitartóbbak leszünk a céljaink elérésében, ha a kínos vagy kellemetlen érzéseinket is a célnak, a fejlődés részének és az előrehaladás jelének tekintjük. Ez motiválhat bennünket, amikor olyan dolgokkal szembesülünk, amelyeket egyébként egyszerűen negatív érzelmi élményeknek látnánk, és inkább meghátrálnánk tőlük.