Meg „kell” bocsátanunk a bántalmazóinknak?

Ha bántalmazás áldozatai vagyunk, a megbocsátás nem mindig vezet gyógyuláshoz, sőt, ha nem állunk rá készen, komoly károkat is okozhat. Cikkünkben azt járjuk körül, hogy miért nem szükséges megbocsátani a bántalmazónknak a felépüléshez, és mit jelent, ha mégis a megbocsátás mellett döntünk.

A mindennapok során sokszor igyekszünk és gyakran ösztönzünk mi magunk is megbocsátásra másokat. A traumát átélt személyek esetében, amikor a bántalmazó fél kapcsán merül fel a kiengesztelődés igénye/lehetősége, már egészen más a helyzet. Ha a trauma túlélőjeként nem állunk készen a megbocsátásra, akkor az pszichésen és fizikailag káros, sőt akár életveszélyes is lehet.

Cikkünkből kiderül:

1. A teljes gyógyulásnak nem feltétele a megbocsátás.
2. Bántalmazás esetén a megbocsátás nehezített, erőltetése kontraproduktív is lehet.
3. A megbocsátás nem egyenlő a gyors továbblépéssel.

Meg kell bocsátanunk a bántalmazóinknak?

Gyakran felmerül, hogy a teljes gyógyuláshoz fontos a megbocsátás. Noha találunk olyan kutatásokat, melyek alátámasztják a megbocsátás jótékony hatásait, nincs statisztikai bizonyíték arra, hogy ez elengedhetetlen lenne a traumából való felépüléshez.

Ezzel szemben, ha a megbocsátás túl korán vagy nem a számunkra megfelelő tempóban következik be, komoly károkat is okozhat, mivel:

1. minimalizálhatja az általunk átélt sérelmeket,
2. a bántalmazóra helyezheti a hangsúlyt,
3. ösztönözheti a hallgatást, ami állandósíthatja a bántalmazást.

Összefoglalva tehát: nem kell megbocsátanunk a bántalmazóinknak ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, fel tudjuk dolgozni a velünk történteket, ugyanakkor amennyiben készen állunk rá, és valóban megfogalmazódik az igény bennünk, úgy mindig van lehetőségünk a megbocsátásra.

Miért nehezített bántalmazás esetén a megbocsátás?

A bántalmazáson alapuló társas kapcsolatok hatást gyakorolnak az önértékelésre és az önbizalomra egyaránt. Áldozatként nemcsak a másokba, de az önmagunkba vetett hitünk is sérülhet. Gyakran alakul ki negatív belső narratíva, melynek következtében olyan mondatokkal ostorozhatjuk magunkat, mint például:

1. „Nem vagyok rá képes.”
2. „Nem érdemlem meg (a szeretetet, törődést, kedvességet, támogatást).”
3. „Én haszontalan/buta/csúnya stb. vagyok.”
4. „Másra vagyok utalva, segítségre van szükségem, egyedül képtelen vagyok boldogulni.”

Ugyanakkor a trauma elengedése/feldolgozása nem egyenlő a megbocsátással, a feledéssel vagy azzal, hogy úgy teszünk, mintha az sosem történt volna meg. Épp ellenkezőleg:

az átélt trauma feldolgozása azt jelenti, hogy megtörjük ezeket a gondolkodási mintákat, és eloszlatjuk ezeket a hiedelmeket. Ehhez pedig szembe kell néznünk gondolatainkkal és érzéseinkkel.

Amit a megbocsátás nem jelent

Gyakran az tart bennünket vissza a megbocsátástól, hogy attól félünk, ez automatikus következményeket von maga után, mint például hogy találkoznunk kell hozzá a bántalmazóval, a valóság ezzel szemben az, hogy:

A megbocsátás nem igényli a bántalmazó bevonását: Előfordulhat, hogy a bántalmazónak esze ágában sincs bocsánatot kérni, lehetséges, hogy már nincs az élők sorában, vagy egész egyszerűen a vele való kapcsolatfelvétel nem megvalósítható biztonságos keretek között. Még ha a bántalmazó valóban sajnálja is a tetteit, és nyíltan meg is bánja azokat, a megbocsátás akkor sem róla, hanem rólunk szól. Éppen ezért nem szükséges a bevonása, hiszen a megbocsátás egy belső, bennünk lezajló folyamat.

A megbocsátás nem jelent kibékülést: Ez két teljesen eltérő fogalom, megbocsáthatunk úgy valakinek, hogy a jövőben sosem létesítünk vele újra kapcsolatot.

A megbocsátás nem jelenti a határok hiányát: Ha a megbocsátás vagy akár a kibékülés mellett is döntünk, jogunk van a határaink meghúzásához, és ahhoz is, hogy azokat tiszteletben tartsák.

A megbocsátás nem egyenlő a gyors továbblépéssel: A megbocsátás egy utazás – a sérelem elszenvedésétől akár évekig, évtizedekig is eltarthat, mire eljutunk oda, hogy képesek vagyunk a másik személynek megbocsátani. Ez sokszor magába foglalja a gyász szakaszainak megélését, szükségünk lehet szakember segítségére, és lényeges, hogy a feldolgozás a saját tempónkban, az általunk diktált ütemben történjen. A megbocsátás útja nem egyenes, bármikor előfordulhatnak visszalépések.

A megbocsátás nem egyenlő a rossz figyelmen kívül hagyásával: A bántalmazás elítélendő, és ezen a tényen nem változtathatunk. Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna igazságtalan, és hosszú távon súlyos károkat okozhat.

A megbocsátás nem jelenti, hogy többé nem lehet beszélni a történtekről: Mindez a saját történetünk. A saját életünk. Nem szabad engednünk, hogy bárki elhallgattasson, vagy megpróbálja hitelteleníteni megéléseinket. Megbocsáthatunk valakinek, de ugyanúgy jogunk van elmondani, ami velünk történt. Gyakran épp ez az, ami leginkább segít bennünket a gyógyulásban.

A megbocsátás nem jelenti, hogy nem lesznek következmények: A megbocsátáshoz nem szükséges a bizalom újjáépítése. Ha valaki bántalmazott bennünket, számolnia kell a tettei következményeivel, például a bizalom elvesztésével, a rossz cselekedeteinek leleplezésével, jogi lépésekkel, a munkahely elvesztésével, a kapcsolati visszahatásokkal stb.

A megbocsátás nem jelenti azt, hogy nem figyelünk fel a káros mintázatokra: Előfordulhat, hogy a bántalmazó megpróbál bűntudatot kelteni bennünk, amiért felhívjuk a figyelmét az ismétlődő bántalmazó viselkedésmódjára, azt várja ugyanis, hogy a megbocsátás eltörli a múltbéli hibákat. Csakhogy ez nem így működik. A megbocsátás mellett érdemes figyelnünk az esetleges vészjelekre, sőt mindez elengedhetetlen, hiszen a biztonságunkat szolgálja.

A megbocsátás tehát nem minden esetben jelent megoldást a traumák feldolgozásában, és fontos, hogy a gyógyulás a saját tempónkban történjen. Az átélt sérelmek feldolgozása nem egyenlő a feledéssel vagy a gyors továbblépéssel, és bár a megbocsátás lehetőségét nem zárhatjuk ki, annak nincs mindenki számára előírt ideje vagy módja. A legfontosabb, hogy saját magunkat tiszteljük és támogassuk a gyógyulás útján anélkül, hogy bárkinek is megfeleljünk.