Konfliktusaink nagy része abból fakad, hogy nem értjük egymás igényeit, rosszul reagálunk társunk jelzéseire. Vagy éppen ellenkezőleg: azt gondoljuk, nem tudunk mihez kezdeni párunk, de akár egy embertársunk viselkedésével, holott igenis kapcsolódunk a másikhoz, hiába érzékelünk mást a felszínen. A tranzakcióanalízis atyja Eric Berne gondolatait követve: társas kapcsolatainkban tudattalan mintákat követünk – emberi játszmákat játszunk.
Folyamatosan megérintjük egymást, ám nem feltétlenül csak a fizikai síkon. Eric Berne kanadai származású pszichiáter Emberi játszmák című könyvében érintésnek definiál minden olyan aktust, amely „a másik ember jelenlétét nyugtázza”. Ebből kifolyólag a társas cselekvés alapvető elemének tekinthetjük. Megérinteni és megérteni azonban koránt sincs mindig összhangban!
Jelen lenni annyi, mint észlelve lenni
Az érintések „cseréjét” Berne tranzakciónak nevezi. Tehát tranzakció megy végbe minden egyes esetben, amikor egymásra reagálunk, tegyük ezt akár pozitívan vagy akár negatívan. Bármilyen is legyen ez az érintkezés, mindenképpen előnyösebb számunkra, mintha nem történne semmi! Az emberre mint abszolút társas lényre tekintve a gondolat azért érdekes, mert ezek szerint számunkra a rossz értékelés is jobb annál, mintha figyelmen kívül hagynak minket. Az egymásra adott reakcióink azonban nagyban függenek attól, hogyan érezzük magunkat, pontosabban, hogy milyen én-állapotban vagyunk. Ugyanis mindannyian különböző én-állapotokból kommunikálunk.
Reakció és ami mögötte van
Megkülönböztetünk szülői, felnőtt és gyermek én-állapotot. Szülői én-állapotban ugyanaz a lelkiállapot jelenik meg, mint valamely szülőnél vagy szülőpótléknál. Felismerhetjük ezen személyek gesztusait, hangsúlyát önmagunkon. Szülői én-állapotba válthatunk egy adott szituációban, amikor úgy reagálunk, ahogyan egykor elvárták tőlünk. Felnőtt én-állapotban vagyunk leginkább az „itt és most”-ban, autonóm módon és tárgyilagosan döntünk. Itt fejezzük ki az aktuális, jelen helyzet okozta szükségleteinket. Gyermeki én-állapotunk elsődleges vezérlő eleme a spontaneitás, de amikor úgy reagálunk, ahogyan gyermekkorunkban tettük volna, akkor is ebbe az állapotba kerülünk bele. Mindenkiben jelen van mind a három, egyszerre azonban csak az egyik dominálhat. Én-állapotaink
közvetlenül hívnak elő bizonyos viselkedésmintákat.
Ha a viselkedésünk a másik félben nem azt az én-állapotát váltja ki, amit megszólítottunk (vagy fordítva), keresztbe kommunikálunk a másikkal, ez pedig egyenes út lehet a konfliktus felé.
Nézzük meg az alábbi szituációt:
X: Nem láttad hová tettem a lakáskulcsot?
Y: Nem hiszem el, hogy sose találod, mindig nekem kell tudnom, mit hova pakolsz?
Az alábbi helyzetben egy felnőtt én-állapotban levő személy szólította meg a partnerét, egyszerű, tárgyilagos kérdést tett föl. Ám a másik fél valamiért szülői én-állapotban reagált és felcsattant. Ennyi is elég akár ahhoz, hogy két fél civakodni kezdjen. Hogyan kerülhetjük el az ilyen helyzeteket?
Figyeljünk a reakcióinkra!
Hajlamosak vagyunk nagyon hamar megsértődni vagy esetleg észrevesszük, hogy állandóan letoljuk a párunkat, olyan miatt, amit igazából mi is semmiségnek tartunk? Talán az első esetben valójában a bennünk lakó gyermek kiáltott föl, míg az utóbbiban valamely tekintélyszemély szólalt meg bennünk – vagy esetleg az a példa, amit közvetített számunkra.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni az otthonról hozott mintáink szerepét! Szüleink hatása állandóan érvényesül bennünk. Szólítsuk meg a bennünk lakó szülőt és a bennünk lakó gyermeket! Ha tisztába kerülünk velük, és felismerjük mik a valós igényeink, könnyebben tudunk egymásra hangolódni, ezáltal társunk vagy bármilyen partnerünk pszichológiai állapotára reagálni. Ez pedig nemcsak a párkapcsolatainkban, hanem más emberi kapcsolatainkban is pozitív változásokat fog előidézni.
Külön utakon egymás felé
Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy ezen én-állapotok segíthetik is az egymáshoz való közeledést, hiszen magukban hordozzák többek között a gondoskodás és a szeretetigény mikéntjét és mértékét is. Probléma akkor jelenhet meg, mikor ezek egy személyen belül nagyon erősen eltérnek, vagy ha két olyan egyén kerül össze, akikben ezek nagymértékben különböznek. Természetesen csiszolódunk egymáshoz, szélsőségek esetén azonban nagyon nehéz lehet a hosszú távú együttműködés. Terápiás vagy egyéb segítséggel, de akár egyedül is, megfelelő önismerettel sokat tehetünk önmagunk és partnerünk vagy bárki más viselkedésének megértéséért.
Ha tudattalanul más-más én-állapotok reagálnak egymásra, mint a látszat, akkor jelenik meg a játszmázás. Játszmáink tehát tudattalanok és mindannyian élünk velünk, sőt napi, szociális helyzeteink nagy részét játszmák alkotják. Problémát abban az esetben okoznak, amikor
a valódi intimitás megélését hátráltatják.
Egy párkapcsolatban emiatt különösen sarkalatos pont lehet, hogy minél kevesebb játszmát alkalmazzunk. A játszmák sajátossága a fent olvasott én-állapot konfliktussal ellentétben, hogy tudattalanul mind a két fél az előhívott állapotra reagál – éppen ezért minden játszma előre meghatározott végkifejlet felé halad.
Játszmáink forgatókönyve
A játszmák bár hátráltatják, hogy megéljük a valódi intimitást, azért alakulnak ki, mert valójában rejtett szükségleteinket elégítik ki. Éppen ezért minden játszma valamilyen fokú nyereséggel jár. Berne konkrét példákon keresztül mutatja be a leggyakoribb játszmák törvényszerűségeit. Figyeljük meg az alábbi szituációt!
Egy nő arról panaszkodik, hogy a párja nem engedi el sehová. Így állandóan otthon van, hogy a férfi kedvében járjon, ám erről úgy beszél, mintha haragudna emiatt a partnerére. Vajon tényleg haragszik rá? Akkor miért nem szánja el magát, és megy el? Azért, mert tudattalanul játszmázik a párjával együtt. A felszínen ugyan zavarja, hogy ez a helyzet ám nagyon valószínű, hogy tudattalanul erre törekszik: mert fél a magánytól, esetleg attól, hogy mit csinál otthon egyedül a másik. A gyermeki én-állapota a másik fél szülő-én állapotát hívj elő, és sikerrel jár.
A játszmákhoz minidig szükség van a másik félre is!
Jelen esetben a partner belemegy a játszmába – az ő tudattalan szükségletei ugyanis remekül kiegészítik a másik felet. Talán neki biztonságra, megerősítésre van szüksége, fél az elhagyatástól, de ezt nem mutatja ki, legalábbis nem közvetlen módon. Nem azt mondja például: „Ne menj el, nem szeretek egyedül lenni!” Inkább tiltja. A nő úgyis marad és úgy tesz, mintha haragudna rá, holott a férfi érzi, hogy erről koránt sincsen szó. Az ördögi kör pedig bezárul, majd újraindul, ha arról van szó.
Ezen kívül számtalan párkapcsolati és egyéb játszma létezik. Mindegyikben közös azonban, hogy rejtett kommunikáció zajlik a felek között, ahol – paradox módon – a résztvevők kiegészítik és megértik egymást. Az állandó játszmázás azonban hosszútávon nagyon kimerítő lehet. Meggátolja a valódi igények kifejezését, emiatt kizárja az intimitás megélését is.
Hogyan lépjünk ki belőle?
A játszmákba bekerülni egyszerű, kilépni azonban már jóval nehezebb. A dolog fő nehézsége az első lépésben rejlik: fölismerni, hogy egy játszmában vagyunk. Ha úgy érzékeljük, ismétlődő momentumok történnek, esetleg sokszor ugyanúgy reagálunk, és már tudjuk, mit várhatunk a másiktól, érdemes lehet a dolgok mögé ásnunk. Figyeljük meg, melyik én-állapotban vagyunk és vajon melyikbe kerülünk, ha nyertesként kerülünk ki a dologból! Ne féljünk kimutatni vágyainkat és igényeinket! A játszmák elkerülése végett küldjünk én-es üzenetet! Az alkalomadtán felvállalt nyílt konfliktus sok esetben célravezető lehet. Ha súlyos elakadást tapasztalunk, hasznos lehet szakemberhez fordulnunk. Akár magán – akár párterápia is megoldást kínálhat. Mind a kettő segíthet megtalálni azon pontokat, amelyek révén mind a két fél tudattalanul kapaszkodik a másikba. Belső konfliktusaink feloldásával a környezetünk által kiváltott viták kezelése is könnyebbé válik majd.
A cikk Eric Berne: Emberi játszmák című könyve alapján készült.
