Miért ragadunk bele az önostorozásba? – Az önmegbocsátás fontosságáról

Minden ember követ el hibákat. De mi történik bennünk ezután? Csendben bántó gondolatostrom alá vesszük magunkat? Vagy újra és újra lejátszuk a jelenetet keményebb szavakkal, mint amilyeneket bárki más mondana nekünk? Netán belemenekülünk valamilyen tevékenységbe, hogy ne kelljen a hibára gondolnunk?

Az önmegbocsátás nem „luxus”. Kutatások szerint azok, akik képesek megbocsátani maguknak, alacsonyabb szintű szorongással élnek együtt, továbbá idegrendszerük is alacsonyabb szinten reagál a stresszhelyzetekre, mint másoké. A megbocsátás gondolata egyáltalán nem új keletű. Évszázadok óta jelen van vallási tanításokban. Azonban a pszichológia tudománya a 20. század utolsó két évtizedében kezdte el vizsgálni, mi is történik bennünk akkor, amikor nem tudjuk elengedni a hibáinkat.

Cikkünkből kiderül:

1. Miért segít az önmegbocsátás a jelenben élni?
2. Milyen káros következményei lehetnek, ha nem tudunk megbocsátani önmagunknak?
3. Hogyan szabhatunk határt az önostorozásnak?

Lydia Woodyatt (2025) és munkatársai kutatása szerint azoknál, akik nem képesek megbocsátani maguknak, a hibával kapcsolatos emlékeik jelenszerűbbé válnak, könnyebben jutnak az eszükbe, emlékeztetve őket a hibára. Mintha az esemény nem a múlt része lenne, hanem újra és újra megtörténne.

Ezzel szemben azok, akik képesek az önmegbocsátásra, könnyebben tudják a figyelmüket a jelenre és a jövőre irányítani. Mindez nem azért lehetséges, mert elfelejtik a hibát, hanem mert nem ragadnak benne a múltban.

Izgalmas kutatási eredmény, hogy az önmegbocsátásnak érzelemszabályozó szerepe is lehet, például a halogatással szemben. Ha képesek vagyunk megbocsátani magunknak a hibáinkért, az nem egyenlő az önfelmentéssel, hanem kilépünk az önostromlás köréből. Amikor bűnösnek, rossznak vagy hibásnak érezzük magunkat, azt gondoljuk, hogy nem vagyunk képesek megoldani a ránk háruló feladatokat. Ennek következménye lehet a halogatás, ami látszólag pillanatnyi megkönnyebbülést hoz, azonban hosszú távon hátráltat: nem oldódik meg maga a helyzet. Amennyiben megbocsátunk önmagunknak a hibáinkért, az önbüntetés és a múlton való rágódás is csökken. Ezzel együtt az elkerülő magatartásra (=halogatásra) sincs szükségünk, mert elkezdünk hinni önmagunkban.

Mi történik a testünkkel, ha nem bocsátunk meg magunknak?

A testünket sem érdemes kihagyni a képletből. Elmondható, hogy a megbocsátás hiánya stresszreakciókkal járhat együtt. A feldolgozatlan önvád és szégyen hatással lehet a kortizolszintre, vagyis a stresszhormon működésére. Az intenzív érzések – mint például a félelem, a harag vagy a kétségbeesés – erős testi reakciókkal járnak.

Ezek az érzések nem engedik a testünket a túlélő üzemmódból az élő vagy pihenő üzemmódba váltani. Viszont ez a fokozott testi működés energiát fogyaszt, és hatással van az immun- és a hormonrendszerünkre.

Talán azért olyan nehéz magunknak megbocsátani, mert a hiba nem válik egyszerű emlékké, hanem újra és újra lejátszódik bennünk, fenntartva a veszélyérzetet. Az önmegbocsátás nem a felelősség elengedése, hanem egy döntés, hogy kilépünk az önbüntetés köréből. Ezáltal teret adunk annak, hogy a hiba ne börtön, hanem egy emberi tapasztalat legyen.

Hogyan tudunk megbocsátani magunknak?

Hibáinkkal kapcsolatban mutassunk önegyüttérzést. Ezzel felismerjük, hogy emberként hibázni ér. Az önegyüttérzés segít csökkenteni az önbüntetést és a belső kritikus hangunkat, amelyek hajlamosak lennének visszalökni bennünket egy-egy szégyenteljes emlékbe.

Vonjuk le a tanulságot. Egy hibának címkézett emlék akkor válhat a múltunk részévé igazán, ha egy tanulságos tapasztalattá formáljuk. Gondoljuk végig: mire tanított minket ez a helyzet? Mit tanultunk magunkról és a szükségleteinkről? Ez segít abban, hogy a múlt ne ismétlődjön, hanem irányt mutasson.

Zárjuk le az önbüntetést egy szóval: STOP. Az önmegbocsátás egyik fontos része, hogy felismerjük azt, hogy az önostromlás nem egyenlő a bűnbánattal. Ez nem szolgál bennünket és a fejlődésünket. Bátran állítsuk le az önbántó gondolatokat azzal a szóval, hogy: STOP – ez a múlt, nem a jelen.

Összességében érdemes szem előtt tartanunk, hogy a megbocsátás gesztusát nemcsak mások felé fontos gyakorolnunk, hanem önmagunkkal szemben is. Ebben kulcsszerepet játszik az önegyüttérzés, ami segít emberi léptékben tekinteni a hibáinkra; a tanulságok tudatos levonása, ami a múltat értékes tapasztalattá alakítja; valamint a rágódás leállítása, ami lehetővé teszi, hogy ne a hiba újrajátszásában, hanem a továbblépésben legyünk jelen.