Elbukott Freud Ödipusza? – Avagy a szexuális imprinting és a párválasztás

A párválasztás kérdésköre a pszichológia egyik legnépszerűbb témája. Mindannyiunkat érint valamilyen formában, miközben számos érdekes kérdést vet fel. Véletlen, hogy éppen az tetszik nekünk, aki? Miért éppen ő? Lehetséges volna, hogy ellenkező nemű szülőnkhöz hasonló párt választunk? Ha igen, miért? Ahhoz, hogy a kérdésre választ kapjunk, meg kell ismerkednünk a pszichológia egyik megdöbbentő tételével, amely Sigmund Freud nevéhez fűződik. Bemutatjuk milyen utat járt be az elmélet a pszichológia története során, és hogy miképpen lehetséges ma újraértelmezni.

Ismerkedjünk meg először a freudi id, vagyis ösztönén fogalmával. Az id Freud elméletében a személyiség legprimitívebb komponenseként az olyan alapvetőbb ösztönkésztetésekért felelős, mint az evés, ivás, ürítés, vagy a szexuális és érzékszervi örömszerzés.

Freud pszichoszexuális fejődéselméletének lényege, hogy az ösztönén örömkereső funkciója különböző életkorokban más-más területet „száll meg”. Életünk első éve például Freud szerint az orális szakaszt jelenti, mert ezen életszakasz örömforrásai – szopás, táplálkozás – mind a szájhoz kapcsolódnak.

A 3-6 éves kor között lezajló fallikus szakaszban ugyanezek az ösztöntörekvések a nemi szerveket veszik célba. A fiúgyermekek szexuális impulzusai ekkor édesanyjuk felé irányulnak, miközben az édesapa vetélytársukká válik az édesanya szeretetéért vívott harcban. A görög mitológia egy történetére utalva – melyben Ödipusz király tudtán kívül megöli édesapját és feleségül veszi édesanyját – Freud ödipális konfliktusnak nevezte el ezt a helyzetet. A neves pszichiáter szerint valójában az ödipális konfliktus nyomai okozzák, hogy hajlamosak vagyunk ellenkező nemű szülőnkhöz hasonló párt választani.

Freud pszichoszexuális fejlődéselméletéről valamint az Ödipusz-, illetve Elektra-komplexusról korábban már írtunk, Sigmund Freud életéről, munkásságáról pedig itt gyűjtöttünk össze néhány érdekességet. 

Szociobiológia színre lép

Freud elméletét számos kritika érte, egyrészt azért, mert spekulatív elemeket tartalmazott, másrészt pedig olyan elméletekre alapozott, melyet már az ő idejében is egyre kevesebben fogadtak el. A leglátványosabb csapást azonban talán a szociobiológia mérte az Ödipusz jelenségre. Nézzük meg, miért!

Az előzőekben azt láthattuk, hogy a freudi koncepció szerint a fiúgyermekekben vérfertőző késztetés irányítja szexuális impulzusaikat édesanyjuk felé. A szociobiológia egyik alaptétele szerint viszont az ember olyan kognitív mechanizmusokra szelektálódott, amelyek növelik, de legalábbis nem csökkentik túlélésének esélyeit. Az is világos, hogy a közeli rokonokkal való szexuális kapcsolatból született gyerekek esélyei nem túl jók: az elsőfokú rokonok utódainak fele például halva születik, vagy olyan súlyos betegséggel jön világra, melynek következtében már fiatal korában életét veszti.

A természetes szelekció olyan mechanizmusokat kellett, hogy kiépítsen tehát, melyek segítenek elkerülni az incesztus (vérfertőzés) negatív hatásait. Ezt a mechanizmust elsőként Edward Westermack írta le, lényege pedig, hogy az ugyanabban a szociális környezetben felnövő gyerekek később szexuálisan elutasítóvá válnak egymással szemben. A jelenséget, melyet Westermarck-hatásnak is neveznek, számos empirikus eredmény is igazolja. Az izraeli kibucokban együtt felnövő gyerekek például nem házasodnak egymás között, és nem is éreznek szexuális vonzalmat egymás iránt. Ezzel szemben egy másik vizsgálatból az derült ki, hogy az egymással szexuális kapcsolatba lépő testvérek életük első hat évében külön éltek. Egy átfogó elemzés viszont nem talált semmiféle arra utaló jelet, hogy az ödipális korszakban lévő gyerekek következetesen pozitív érzelmeket táplálnának az ellenkező, és negatívat az azonos nemű szülő iránt.

A tapasztalati és kísérleti adatok azt mutatják tehát, hogy nincs semmiféle vérfertőző vágy a gyermekekben, létezik ellenben a közeli rokonokkal szembeni szexuális averzió érzése. Ezen a ponton azt gondolhatnánk, hogy Freud elméletét teljes egészében elvethetjük, azonban felmerül még egy kérdés, amire Westermack-hatás nem ad magyarázatot, sőt, első pillantásra ellentmondani látszik annak.

Két tűz között

A homogámia fogalma a hasonló tulajdonságokkal rendelkezők tartós kapcsolatára utal. Számos kutatás megmutatta, hogy a házaspároknak gyakran hasonló a szocio-ökonómiai státuszuk, iskolázottságuk, koruk, intellektusuk. Sőt, genetikai elemzésekből az is kiderült, hogy a házaspárok gyakran jelentősebb genetikai hasonlóságot mutatnak, mint a populációból véletlenszerűen kiválasztott két ember.

Ez azt jelenti, hogy ha nem is tudatosan, de mégis genetikai rokonaink közül választunk párt.

Ezzel pedig mintha visszaérkeztünk volna Freud ödipális konfliktusához. Ráadásul felvetődik a kérdés, hogy mi lehet ennek az oka, hiszen elméletben a lehető legnagyobb genetikai sokféleség lenne a legkifizetődőbb? Nem feltétlenül. A genetikai variancia javítja ugyan a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás lehetőségeit, túlzott formában viszont széttördelhet olyan genetikai „csomagokat”, melyek az adott környezetben előnyt jelentettek. Ugyanakkor természetesen a genetikai rokonság túlságosan magas foka a vérfertőzés már ismert következményeihez vezet, így az ember evolúciója során egy kompromisszumhelyzetre szelektálódott. Azokat a partnerek részesítjük tehát előnyben, akikkel köztes genetikai rokonságban állunk. De hogyan működik ez a mechanizmus? Erre ad választ a szexuális imprinting fogalma.

Szexuális imprinting

A bevésődés vagy imprinting olyan tanulási folyamat, amelyet a gének irányítanak, és ezekben a korai kapcsolatokban szerzett tapasztalatok formálják a gyermek későbbi viselkedését. Ennek egyik formája a szexuális imprinting, melynek lényege, hogy ezen korai kapcsolatok a felnőttkori szexuális viselkedésre gyakorolnak jelentős hatást. A szexuális bevésődés lesz az a mechanizmus, amely a párválasztás során segíti a genetikai rokonság felismerését.

Számos állatkísérlet mutatta meg, hogy a hímek gyakran az őket nevelő anyához hasonló párt választanak, kerülik ugyanakkor a vérfertőző kapcsolatokat. A bevésődésnek köszönhetően képesek felismerni rokonaik különböző tulajdonságait, és hozzájuk részben hasonló, de kellőképpen különböző párt választani.

A szexuális imprinting tehát éppen az „optimális génrokonság” elérésben van segítségükre.

Mi a helyzet az emberek esetében?

Magyarországon Bereczkei Tamás és Gyuris Petra vizsgálták a kérdést. A kutatók azzal a feltételezéssel vágtak bele a vizsgálatba, hogy a felnőttek azokat részesítik előnyben párválasztásuk során, akik hasonlítanak ellenkező nemű szülőjük emlékezeti képére. Az emlékezeti kép azért fontos, mert a gyermekek feltételezhetően 6-8 éves korukban „vésik be” ezt a képet, amit később – természetesen tudattalanul – mintaként használnak társuk kiválasztásakor.

A kutatók vizsgálatában 33 család 98 tagja vett részt. Olyan fényképeket kértek a férfi résztevők édesanyjáról, amelyek gyermekük 2 és 8 éves kora között készült. Ezután fényképeket készítettek a férfiak feleségéről, illetve további véletlenszerűen kiválasztott, hasonló korú nőről, amelyek kontroll képként szolgáltak. A fényképek fekete-fehérek voltak, a hátteret, kameratávolságot sztenderdizálták. A képeket egy tablóra helyezték, bal oldalon a férfi édesanyjának képével, jobb oldalon pedig a feleség fotója és a kontroll képek kerültek. Végül 52 egyetemi hallgató kapta meg a feladatot, hogy válassza ki a jobb oldali (tehát a feleséget, és a kontrollszemélyeket ábrázoló) fotók közül azt, amelyik szerintük a legjobban hasonlít a bal oldali képre (a férfi édesanyjára). Hasonlósági sorrendet is felállítottak aszerint, hogy melyik képet tartották a leginkább és a legkevésbé hasonlónak a férfi édesanyjához.

Az egyetemi hallgatók több mint kétszer annyi feleségről, mint kontrollszemélyről állapították meg, hogy ő hasonlít a legjobban a férfi édesanyjához. Ez pedig a véletlennél lényegesen magasabb arányt jelent.

A férfiak ezek után kitöltöttek egy gyermekkori kötődést vizsgáló kérdőívet is, majd ezt összevetették azzal, amit az egyetemi hallgatók a képek hasonlóságáról állapítottak meg. Az itt kapott eredmények azt mutatják, hogy azok a férfiak, akiket gyermekkorukban gyakrabban utasított el édesanyjuk, kevésbé voltak hajlamosak hozzá hasonló párt választani.

Láthatjuk tehát, hogy Sigmund Freud valami lényegesre érzett rá klinikai tapasztalatai alapján, azonban szükség volt az utókor tudományos igényű vizsgálataira, hogy megállapításai megfelelő kontextusba kerüljenek. Megfelelő korai kötődési kapcsolatok esetén a gyermekek (a vizsgálat értelmében a férfiak legalábbis) valóban hajlamosak édesanyjuk emlékképéhez hasonló társat választani. Arra ugyanakkor nem utal semmi, hogy bármiféle vonzalom irányulna az ellenkező nemű szülő felé. Ez nem meglepő, hiszen a vérfertőzés szigorú tilalma meghatározó szerepet játszik ebben.