Pozitív illúziók, amelyekre egyszerűen szükségünk van

A mentális egészségről szóló, klasszikus elképzelések szerint egy jól funkcionáló személyiség rendszerint olyan énképpel rendelkezik, amely szelfjének pozitív és negatív oldalait egyaránt jól ismeri. Ezzel a hagyományos felfogással ellentétben azonban empirikus bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a legtöbb egészséges ember már-már irracionálisan pozitív hiedelmekkel rendelkezik saját magáról. Olyan ez, mintha énünk illuzórikus felnagyítása jóllétünk szolgálatában állna. Tényleg így volna?

Ha hétköznapi egyéneket arra kérnek, hogy jelöljék meg: bizonyos személyiségvonások mennyire pontosan írják körül a jellemüket, akkor az emberek túlnyomó többsége jellemzőbbnek fogja tartani magára a pozitív, mintsem a negatív személyiségjegyeket. Sőt, legtöbbünk még a saját magára vonatkozó, kedvező információkat is sokkal hatékonyabban dolgozza fel és hívja elő, mint a kedvezőtleneket. Az emberek nagy része nem mellesleg igen nehézkesen tud csak visszaemlékezni a kudarcaival kapcsolatos élményeire, miközben korábbi teljesítményeit a valóságosnál mindig kedvezőbbnek látja a fejében.

Az ilyen és ehhez hasonló kutatási eredmények lényegében mind arra utalnak, hogy az énünk szolgálatába állított torzítások miatt valamelyest mindannyian hajlunk szelfünk pozitív sajátosságokkal való „kidekorálására”. Még ha el is ismeri valaki személyisége negatív vonatkozásait, akkor is nagyon könnyen képes azokat általánosnak nyilvánítani, s így lényegtelennek titulálni. Az is érdekes továbbá, hogy azokat a dolgokat, amelyekben nem igazán vagyunk jártasak, kevésbé tartjuk fontosnak, míg a számunkra lényeges képességek terén pedig még akkor is fejlődést észlelünk, ha a teljesítményünk történetesen változatlan.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a legtöbb ember önészlelése igencsak messzire esik a pozitívumok és a negatívumok közötti egyensúlyi állapottól, s hogy éppen ezért az énképük is inkább a skála kedvező (mintsem kedvezőtlen) végpontja felé található. Ez az egyensúlyhiány önmagában természetesen még nem tanúsítja azt, hogy az efféle hiedelmek teljesen irreálisak vagy éppen illuzórikusak volnának, ilyen jellegű bizonyítékok azonban mégiscsak szépszerével akadnak. Nézzük a legfontosabbakat!

Én más vagyok, mint a többiek

Először is, létezik egy olyan, majdnem mindannyiunkra kiterjedő tendencia, hogy másoknál egy picit azért mégiscsak jobbnak lássuk magunkat. Az emberek többsége ugyanis a pozitív személyiségvonásokat jellemzőbbnek véli magára, míg a negatív tulajdonságokat pedig inkább a nyárspolgároknak tulajdonítja. Sokan például egyenesen meg vannak győződve arról, hogy ők az átlagnál jobban vezetnek autót. Mivel azonban ez lehetetlen statisztikailag, így

az ennyire látványos „én-torziókat” nyugodtan tekinthetjük illuzórikusnak.

Az emberek ugyanakkor arra is hajlamosak, hogy elsősorban csak a saját erősségeik szemszögéből értékeljenek ki másokat. Így biztosítanak az esetleges összehasonlításokkor kedvező kimeneteleket saját maguk számára. Mindezek miatt gyakorta megesik, hogy mások sikereit kevesebb érdemmel illetjük (, mint a magunkét), míg a kudarcaikért pedig jobban hibáztatjuk őket (, mint magunkat a sajátjainkért). Ez a fajta torzítás mindazonáltal sokat gyengül akkor, amikor az összehasonlítás alapjául szolgáló személyek rokonok vagy épp barátok. A hozzánk közel állókat ugyanis pozitívabbnak látjuk az átlagembernél, jobban elismerjük őket a sikereikért, s kevésbé hibáztatjuk őket a kudarcaikért is – akárcsak saját magunkat!

Én, és ahogy mások látnak

A pozitív önészlelés illuzórikus természetének további bizonyítékai olyan vizsgálatokból származnak, amelyekben a kísérleti alanyok önértékelését külső megfigyelők észrevételeivel hasonlították össze. Lewinsohn, Mischel, Chaplin és Barton például olyan megfigyelőket alkalmaztak, akiknek csoportos feladatokat végrehajtó diákokat kellett pontozniuk. Az előbbiek egy sor személyiségvonás (például a határozottság és a barátságosság) mentén ítélték meg az utóbbiakat, mindezek után pedig a vizsgálati személyek is ugyanezen dimenziók szerint értékelték ki magukat. Az egyes pontok összehasonlításából származó eredmények végső soron arra utaltak, hogy a diákok önértékelései a megfigyelők ítéleteinél sokkal pozitívabbak voltak.

Az emberek tehát rendszerint kedvezőbb megvilágításban látják magukat, mint azok, akik kívülről szemlélik őket. Még akkor is, ha ez az észlelet nem egészen igaz – sőt kimondottan téves. Mire következtethetünk mindebből? Nos, arra, hogy legtöbbünk énképe nem annyira kiegyensúlyozott a különféle pozitívumok és negatívumok tekintetében, mint amilyennek a mentális egészség klasszikus modelljei szerint lennie kellene. Úgy tűnik, hogy egy egészséges ember inkább van tudatában a személyes értékeinek és erősségeinek, míg nagyon kevés figyelmet szentel csak a különféle hibáinak és gyengeségeinek. Még abban az esetben is, ha az említett pozitívumok nem valósak, hanem meglehetősen illuzórikusak. „Na de miért?” – tehetjük fel a kérdést. Mégis mire jó ez a nagy őszintétlenség?

Ha őszinte vagy, megbetegszel

Elsőre logikátlannak tűnik ugyan, mégis konkrét bizonyítékaink vannak arra, hogy pont az alacsony önértékelésű és/vagy mérsékelten depressziós személyek azok, akik az átlagnál reálisabban látják magukat. Ezek a személyek ugyanis egyrészt azonos gyakorisággal tudnak felidézni pozitív és negatív információkat saját magukkal kapcsolatban, másrészt pedig sokkal őszintébbek magukhoz a sikereik és a kudarcaik terén is. Nem mellesleg nagyobb egybeesés mutatkozik náluk az önértékelésük és mások ítéletei között is.

Önészlelésük jóval közelebb áll tehát az objektív valósághoz!

Pozitív illúzióink hiánya megbetegít hát minket? A szó szoros értelmében talán azért még nem, az viszont tagadhatatlan, hogy énünk reális és torzításmentes érzékelése egyfajta rizikófaktora az enyhébb fokú depressziónak és az alacsony önértékelésnek. Az, hogy a kelleténél egy kicsit mindig kedvezőbb színben látjuk magunkat (és a hozzánk közel állókat), természetes feltétele lehet egészséges önbecsülésünknek és mentális jóllétünknek. Ezt a fajta „csalást” talán még megengedhetjük magunknak. Csak arra figyeljünk, hogy pozitív önészlelésünk nehogy nárcisztikus önimádattá erősödjön!