Akik már nem sírnak – a magukra hagyott csecsemők világa

Mit jelent elhagyatva lenni? A magányosság érzése felnőttként is kínzóan nehezedhet a vállunkra. Mi lehet a sorsa hát azoknak a gyermekeknek, akiket nem vártak, nem akartak, magukra hagytak? Milyen későbbi nehézségekkel kell majd szembenézniük? Hogyan tudnak bizalmat találni a világban és a környezetükben? Mi lesz a steril, kórházi közegben magukra hagyott csecsemőkkel?

Ha gyermekbántalmazásról beszélünk, gyakran felmerül az elhanyagolás témaköre. Az elhanyagolást a bántalmazás egy passzív formájának is nevezhetjük, hiszen ilyenkor a gondozó mulasztásai vezetnek a gyermek jóllétének csökkenéséhez. A gyerekek elhagyása a gyermekbántalmazás egy külön típusa, mely megtörténhet bármely életszakaszban, de akár már közvetlenül a szülés után is. A világ nagy részén a kórházak biztonságos menedékként funkcionálnak, és az anyák jogi szankciók nélkül hagyhatják ott a megszületett gyermeküket. Ezek a csecsemők az állam gyámsága alá kerülnek, míg nem találnak számukra állandó otthont.

Cikkünkből kiderül:

1. Melyek a csecsemők elhagyásának okai?
2. Melyek az elhagyás következményei?
3. Melyek az elhanyagolás hosszú távú következményei?

Minden évben számtalan gyermeket hagynak el különböző okok miatt: a szegénység, az erőforrások és a támogatás hiánya, a szégyen vagy épp a társadalmi nyomás nagy szerepet játszhat ezekben az esetekben. Egy török kutatás szerint

az újszülöttek elhagyásának egyik fő oka a nem várt, nem tervezett terhesség volt.

Az anyák átlagéletkora – akik a kórházban hagyták a babájukat – 23 év volt. Illetve azt is megállapították, hogy a nem kívánt terhesség mind az édesanyák, mind a gyermekek számára a komplikációk magasabb kockázatával járt együtt.

Steril magány

A kórházban hagyott csecsemőket általában az gondozza, aki épp ráér. Nővérek, orvosok, ha épp akad szabadidejük, felváltva, nem rendszeresen, és főképp nem kiszámíthatóan. Ez semmilyen szempontból nem ideális. A kórházi környezet soha nem fogja tudni megállni a helyét egy biztonságos otthoni térrel szemben, a kórházi dolgozók pedig nem fognak tudni a szülők szerepébe lépni, akkor sem, ha szeretnének.

Az elsődleges kötődési személy, az állandóság, a válaszkészség és az ingerben gazdag környezet hiánya bizonytalanságot szül,

amely a kisbabák későbbi életét is átszőheti.

Az elhagyás következményei

Ahogy a fentiekben láthattuk, a különböző negatív, elutasító vagy épp teljesen semleges ingerek, válaszok arra tanítják a kórházban hagyott babát, hogy nem számíthat segítségre, hogy

a világ alapvetően nem egy biztonságos hely, amelyben jó élni.

Az elhagyottság traumája számos érzelmi, de akár fizikai kihíváshoz is vezethet, többek között állandó bizonytalansághoz, depresszióhoz, szorongáshoz, társfüggőséghez vagy épp poszttraumás stressz zavarhoz.

Az elhagyott gyermekek elutasítást és veszteséget élnek meg, amely később alacsony önbecsülésben, a másokba vetett bizalom hiányában és a kötődéstől való félelemben nyilvánulhat meg, ezzel befolyásolva az egészséges kapcsolatok kialakítását. A bizonytalan érzések ráadásul ahhoz a végkifejlethez vezethetnek, hogy a gyermek úgy érzi majd, hogy nem érdemel figyelmet, szeretetet vagy megfelelő gondoskodást. Azt gondolhatja, hogy elutasított, sérült, nem megfelelő, emiatt pedig el kell rejtőznie, szégyellnie kell magát, bujkálnia kell mások elől. Meggyőződése, hogy mások nem tudhatják meg, ki is ő valójában, nehogy kiderüljön a „titok", hogy ő elhagyható, nem szerethető. Úgy érezheti, hogy nem szabad kimutatnia az érzéseit, a szükségleteit, tilos hibáznia, de sikeresnek lennie is.

A félelem, hogy az elhagyatottság a felnőttkori kapcsolatokban is megismétlődik, gyakran hangulatingadozásokkal és dühkezelési problémákkal társul. Az elhagyástól való félelem persze önmagában nem számít mentális betegségnek, de a szorongás, amely kíséri, jelentősen megkeserítheti az ettől szenvedő emberek életét. Az állandó készenlét, aggodalom, pánik, az egyedülléttől való félelem és az elszigeteltség éppúgy megjelenhet egy érintett személy életében, mint a gyakori fizikai betegségek, a függőségek, az egészségtelen táplálkozás vagy épp az önsértés.

Az érzelmi nehézségek mellett ráadásul viselkedési problémák is megjelenhetnek. A korai elhanyagolás vagy elhagyás agresszióban is megnyilvánulhat, de sokaknak nehézséget jelenthet például a kapcsolatok kialakítása is. Megküzdési mechanizmusként pedig a kockázatos magatartás is megjelenhet.

Az elhanyagolás hosszú távú következményei lehetnek többek között:

1. Az elhagyott gyermekek szeretnének mindenki kedvében járni.
2. Állandó visszacsatolásra van szükségük arról, hogy szeretik őket.
3. Egyik kapcsolatból a másikba ugranak, társfüggőségtől szenvednek.
4. Szükségük van rá, hogy mások irányítsák őket.
5. Gyakran szabotálják a saját kapcsolataikat.
6. Eltaszítják maguktól a másikat, hogy elkerüljék az elutasítást.

Az agyi fejlődésben is nyomot hagy

Az agy fejlődésére is jelentős hatást gyakorolnak a kedvezőtlen korai tapasztalatok. A tanulást, a viselkedést vagy épp a testi és lelki egészséget egyaránt befolyásolhatja az elhagyottság. A társas interakciók nagyban hozzájárulnak az agyunk fejlődéséhez, a kórházban egyedül hagyott csecsemők azonban többnyire egyedül maradnak, nem tanulják meg, hogyan is kell kapcsolatokat létesíteni.

Romániai árvaházakban vizsgált gyermekeknél észrevették, hogy nem csak a másokkal való kommunikáció okozott nehézséget, de a viselkedési és érzelmi problémák magas aránya mellett csökkent agyi aktivitás, alacsonyabb intelligenciahányados és a memória, valamint a végrehajtó funkciók károsodása volt megfigyelhető.

Azt is megállapították azonban, hogy a fenti káros hatások egy része visszafordítható, de legalábbis mérsékelhető, ha a gyermekek nagyjából kétéves korukig elhagyják az árvaházi környezetet. Ez nem jelenti azt, hogy kétéves kor után menthetetlenné válik a helyzet,

de minél előbb kiemeljük a gyermekeket ebből a környezetből, annál könnyebben tud az agyuk a helyes irányba fejlődni.

Bármennyire is szeretnénk ennek az ellenkezőjét hinni, az elhagyott csecsemők és gyermekek világa valóságos, és számtalan életet érint szerte a világon – így hazánkban is. Egy olyan problémáról beszélünk, amely széles körű figyelmet, rendszerezést, megmozdulást, segítségnyújtást, beavatkozást igényel. Egy olyan problémáról, amely talán nem is csupán probléma, hanem sokkal inkább tragédia, és társadalmi összefogást igényel, hiszen minden gyermek megérdemli, hogy szerető és biztonságos környezetben nőhessen fel. Az elhagyás és elhagyottság mögöttes okainak feltérképezésével, rövid és hosszú távú hatásainak megértésével, a rendelkezésre álló esetek és lehetőségek tanulmányozásával és egy együttérzőbb és támogatóbb társadalmi attitűd kialakításával talán kevesebb gyermek ragadna névtelenül és némán a kórházak osztályain.