Azt hihetjük, lehet eleget beszélni róla. Mindenhonnan értesülhetünk, hiszen érzékenyítjük a társadalmat, ismerjük már ilyen-olyan formáit gyermekeink veszélyeztetésének, talán mindet. Tudjuk, ha kellőképpen odafigyelünk, ilyen biztosan nem fordulhat elő, mert egy jó szülő odafigyel a gyermekére és nem hagyja, hogy bántsák – csakhogy mindannyian máshogy szocializálódunk. Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni: de igen, előfordulhat. Felhívó cikkünk következik.

A társadalmi felelősségvállalás jegyében a gyermekbántalmazás témáját már korábbi cikkeinkben is (többek között itt és itt) körbejártuk, melyekben definiáltuk a bántalmazást, körbejártuk bizonyos formáit, így jelen cikk inkább általánosabban igyekszik bemutatni ezt. A téma érdekességét az adja, hogy ez a jelenség legtöbbször családon belül fordul elő, így nem feltétlenül a szülők, hanem inkább az orvosok, szakemberek, ápolók, pedagógusok, de akár a ,,szomszéd" feladata, hogy észrevegye, jelentse vagy akár megelőzze ezeket az eseteket.

A kulcs a társadalmi felelősségvállalás.

,,Jaj, nem annyira vészes, mint amennyit beszélünk róla"

Mielőtt részletesebben beleássuk magunkat a téma kötelező statisztikai felvezetésébe, tegyük fel magunknak a kérdést: mennyire kell vészesnek lennie? Ki állapítja meg, hogy mikortól foglalkozzunk egy olyan témával, ami felnőtt emberek életét, érzéseit, funkcionalitását, vagyis leendő társadalmunkat ilyen mértékben befolyásolja? Mi az a szám, amire azt mondanánk, hogy most már muszáj beszélni róla? Papházi vizsgálata alapján a gyermekbántalmazás adataiból kiderül, hogy azokra elsősorban családon belül kerül sor. Bár a gyermekbántalmazás irodalma gazdag, a statisztika hiányos: egyrészt kevés, másrészt nehezen hozzáférhető adatokról beszélünk, így bármilyen statisztikát hozunk, az nem feltétlenül tükrözi a probléma valódi súlyát. 

Magyarországon egy 2013-as becslés szerint évente 30 gyermek hal bele bántalmazásba vagy elhanyagolásba.

A legtöbb regisztrált gyermekbántalmazás a fizikai abúzus következményeiből tudódik ki, ezt követi a szexuális, majd az érzelmi bántalmazás, végső soron pedig az elhanyagolás általi problémák a legkevésbé feltártak. Részletesebb statisztika pl. Papházi Tibor kutatásában érhető el. Hivatalosan 1997-től, hazánkban is törvény tiltja a gyermekbántalmazást.

Fizikai, szexuális, érzelmi bántalmazás és elhanyagolás – mi a különbség?

A fizikai bántalmazás során a gyermek testi sérülést, károsodásokat, fájdalmat szenved el. Szexuális abúzus esetében gyermekkel történő szexuális kapcsolatról, vagy annak rákényszerítéséről beszélünk, és bármilyen csábító jellegű tevékenység, magamutogatás, szexuális tartalom prezentálása (pornóújság mutogatása, aktus a gyermek előtt) annak tekintendő. Ezek mind a bántalmazás fizikai formái.

Az érzelmi jellegű abúzus nehezen detektálható, mégis súlyos károkat okozhat a gyermek személyiségfejlődésében, hiszen főként a megszégyenítés, a gyermek semmibe vétele vagy épp ellenkezőleg, állandó kritizálása szolgál alapjául. Fenyegetéssel, a gyermek félelemben tartásával társul. Ez leginkább szellemi, lelki bántalmazás.

Az elhanyagolás tulajdonképpen vegyes: lehet fizikai (éhezés), érzelmi (kötődés hiánya), de akár az oktatás és nevelés elhanyagolása (iskola nélkülözése) is ide tartozik. Ezeknek a szükségleteknek a kielégítésekor vagy teljes mellőzésekor beszélünk elhanyagolásról. 

A gyermekbántalmazás formái különbözőek, legtöbbször rejtve maradnak.

A különleges esetek

A bántalmazás speciális formájának tekinthető a Münchausen by proxy szindróma (amikor a szülő megbetegíti saját gyermekét annak érdekében, hogy gondozhassa) és a megrázott csecsemő vagy megrázott gyermek szindróma (shaken baby syndrome). Mindkettő a fizikai abúzus kategóriájába tartozik, de mivel előbbivel részletesen foglalkoztunk korábbi cikkünkben, most csak az utóbbit mutatjuk be.

A megrázott csecsemő szindróma erős rázás következtében alakul ki, amikor a csecsemő még gyenge nyakizmai nem tudják megtartani a fejét, így az tehetetlenül előre hátra csapódik. Mindeközben elszakadhatnak vénák, bevérezhet a retina, nyaki és gerincvelői, súlyos központi idegrendszeri sérülések alakulhatnak ki. Jellegzetessége, hogy nem észlelhető semmiféle külsérelmi nyom. Megrázás közben a csecsemőt általában erőteljesen tartják, amivel bordatörést okozhatnak számára.

Többnyire indulatos, gyermekük sírását csillapítani képtelen szülők alkalmazzák, akiknek nincs semmiféle ártó szándéka gyermekük felé.

A csecsemők játékos levegőbe dobálása is hasonló károkat okozhat, így szülőként különös figyelmet kell szentelni annak, hogy a gyermekkel fejlődési szakaszának megfelelő tevékenységeket folytassunk.

Árulkodó vagy épp gyanús jelek: mindenkinek!

Fizikai bántalmazás esetén a testi sérüléseken túl árulkodó lehet a szülő és gyermek viselkedése: késői orvosi segítség kérése, ködös, ellentmondásos történetek a sérüléseket illetően, a gyermek és szülő eltérő beszámolója. 

Pedagógusok számára szembetűnő lehet, ha a gyermek folyton ki akar bújni a tornaóra alól, ennek pedig az az oka, hogy nem akar átöltözni. Ijedős vagy azzá válik, valamint kerüli a szemkontaktust. Az is beszédes, ha valamilyen szabályszegés esetén rögtön a testét kezdi el védeni, akár sírva is fakad.

Bántalmazás vagy elhanyagolás esetén a gyermeknél gyakori továbbá az alvászavar, evészavar. Pszichoszomatikus tünetek léphetnek fel, a figyelem koncentrálásának zavara, kapcsolatok leépítése vagy kialakításának képtelensége, hirtelen visszahúzódó vagy agresszív viselkedés. Egyszerűnek tűnik ezek felismerése, hiszen nagyon látványosak, de a gyakorlatban sok más dologgal is összefüggésbe hozhatóak a változások, ami miatt nem gondolunk ezekre a lehetőségekre. Ilyen például a költözés, a családban történt haláleset, a szülők válása stb.

Nem vagyunk egyedül a bántalmazás felismerésében, hisz az orvosoknak, szakembereknek és pedagógusoknak is nyitott szemmel kell járniuk.

Rizikófaktorok

Első helyen említhetjük a kedvezőtlen családi tényezőket: egyedülálló szülő, házassági problémák, az agresszió és fizikai fenyítés legitim volta a családban, valamint a kapcsolat nélküli családok. Van, hogy élethelyzeti válságok, mint például munkanélküliség, alacsony jövedelem, túlterheltség okozta stressz levezetéseként jelenik meg a bántalmazó viselkedés. 

Egy szülő deviáns magatartással, alkohol- valamint drogfüggőséggel, illetve más mentális betegséggel jelentős kockázati tényezőt jelent. Ide tartoznak továbbá a pszichés zava­rok, a depresszió és pszichózis, valamint a személyiségzavarok. Az is előfordulhat, hogy a szülő és a gyermek nagyon más temperamentummal rendelkeznek, amelyből konfliktus származik. Az is előfordulhat, hogy a túlféltő, valamint a teljesítményorientált szülő érzelmi bántalmazóvá válhat. 

Ha a gyermek oldaláról nézzük, gyakori rizikótényező a testi vagy értelmi fogyatékosság, a magatartási vagy tanulási zavar, illetve a testvérek születése közötti rövid idő, tehát a kis korkülönbség is kockázati tényező lehet.

Miért nagyon fontos ez?

Mert akut egészségkárosodást, testi, lelki és személyiségbeli károsodást okoz. Hosszú távú következményei szintén nagyon súlyosak, akár személyiségzavar, vagy poszttraumás stressz szindróma formájában. Boldogtalan, diszfunkcionális élethez vezet, tele sérelemmel, traumával. Ennek következtében nem tudnak majd egészséges kapcsolatokat kialakítani a felnövekvő gyermekek, ellátni a munkával járó feladataikat, mert az a fontos számukra, hogyan éljenek túl, nem az, hogy éljenek. Ezek mind szocializációs mintákban (társas környezetünk által nyújtott példák) által öröklődnek. Ez azt jelenti, hogy:

A bántalmazott gyermekek felnőtt korukban jó eséllyel maguk is bántalmazókká válnak, így örökítve a rossz mintákat generációról generációra.

Amennyiben saját gyermekeinket megóvnánk ettől, tegyünk így másokkal is. Ha arra gyanakszunk, hogy egy gyermek veszélyeztetett, bármilyen módon bántalmazott, jelentési kötelezettségünk van a gyermekjóléti szolgálat felé. Ezt a Gyermekjóléti Intézmények honlapján megtalálható formanyomtatvány, vagyis a jelzőlap kitöltésével tehetjük meg (a ,,Jelzőrendszer" menüpont alatt). A jelzésnek tartalmaznia kell többek között a gyermek azonosítására alkalmas adatokat, a gyanú okát, alapját, illetve azt, ha azonnali beavatkozást látunk szükségesnek. Amennyiben bizonytalanok vagyunk, hogy milyen formában, kinek, hova küldjünk jelzést, vagy tegyük-e egyáltalán, bizalommal fordulhatunk a kijelölt jelzőrendszeri tanácsadóhoz.

Amennyiben ezt elmulasztjuk, felelősségre vonhatnak bennünket, sőt, aki ezt elmulasztja, önmaga is bántalmazóvá válik. Mert ,,bűnösök közt cinkos, aki néma". Ne legyünk cinkosok. Merjünk segíteni!

Felhasznált irodalom

Árki, I. (2013) Gyermekbántalmazás és elhanyagolás. Medical Online. Letöltve innen: 2020. 06.06. 

Babity, M. (2005). Gyermekbántalmazás – felismerés, megelőzés, kezelés. Értékünk az ember, Humánerőforrás - Fejlesztési Operatív Program. Letöltve innen: 2020. 06.07.

Cole, M., Cole, S.R. (2006). Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest. 117-123, 266-290.

Gyurkó, Sz. (2009). Gyermekbántalmazás, veszélyeztetett gyermekek.

Papházi, T. (2016). A gyermekbántalmazás statisztikája. Metszetek-Társadalomtudományi folyóirat, 5(4), 123-137.

Az 1997. évi XXXI Törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról