Átkozott OCD! – Pszichoterápia és egy kis varázslat a gyógyulásért

„Becsuktam az ajtót? Kihúztam a hajvasalót? Biztos nem csöpög a csap?” – ha a kényszerességre gondolunk, gyakran ezek a tipikus mondatok ugranak be a fejünkbe. Ám a kényszerbetegség, vagyis az obszesszív-kompulzív zavar (röviden OCD) sokkal több némi ellenőrizgetésnél. Cikkünkben részletesen bemutatjuk a jelenséget, valamint egy nemrég megjelent könyvet is ajánlunk a témában!

„Viccesnek tűnhet, ahogy rángatom a kilincset, de ez annál kínosabb a számomra. A legelviselhetetlenebb az egészben mégis az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy teljesen értelmetlen, amit csinálok. Mégsem tudom abbahagyni. OCD-vel élni olyan, mint egy szigorú nyomozásban részt venni. Minden egyes részletre gondosan oda kell figyelni, az összes nyomot fel kell tárni. Semmit sem lehet kihagyni. A sors iróniája mégis az, hogy kényszerbetegként egy személyben vagyok pedáns kopó, bűnös tettes és ártatlan áldozat. Brúnó vagyok, és OCD-m van” – ezt a hármas metaforát olvashatjuk Lázár Gergely klinikai szakpszichológus legújabb könyvének fülszövegében. Lázár nem kisebb fába vágta a fejszéjét, mint hogy regény formájában mutassa be egy kényszeres beteg mindennapjait: frusztráló gondolatait és rögeszmés cselekvéseit.

Cikkünkből megtudhatod:

• Melyek a legkínzóbb tünetei a kényszerbetegségnek?
• Mitől függ, hogy valaki kényszerbeteg lesz-e?
• Milyen kiutak lehetnek a betegségből?

Az obszesszív-kompulzív zavar a népesség 1-3 százalékát érinti. Az obszesszió a kényszeres gondolatokra vonatkozik, a kompulzivitás pedig a kényszergondolatok pszichés stresszének csökkentésére létrejövő cselekedeteket jelöli. Számos formája és erőssége létezik a zavarnak, ám vannak visszatérő elemei, amelyek általánosan jellemzőek az érintettekre.

Ezek közül a leggyakoribbak:

• katasztrofizálás: apróságok eltúlzása, rettegés, hogy valami rossz fog történni
• hipervigilancia: érzékenység minden apró jelenségre
• túlzott felelősségérzet: az érintettek gyakran azt gondolják, rajtuk múlik más emberek vagy a világ sorsa
• tökéletességre törekvés: félelem az apró hibáktól, figyelmetlenségektől

Lázár Gergely második, Bármikor bármi című könyvében rendkívül plasztikus leírásokkal vonja be az olvasót egy pszichiátriai beteg élményeibe: szinte érezzük Brúnó, a főhős szívverését, amint azon agyal, hogy meg fog-e szúrni valakit egy szög az utcán, amit ő ugyan észrevett, de nem vett fel. Eközben az őt körülvevő személyek alakjai is kirajzolódnak: a kissé flúgos, de szerethető és ezoterikus szemléletű, aggódó barátnő, a szocialista érából visszamaradt, rideg főnökasszony, aki a kapuban várja munkakezdéskor az alkalmazottjait. Természetesen egy klinikai szakpszichológus regényében előkerül a szeretetteljes pszichológus is, bár néha nehéz eldönteni, hogy a Gyuri bácsi névre hallgató szakember inkább apja vagy terapeutája Brúnónak. Mindez érdekes és elgondolkodtató etikai kérdéseket is felvet. Elképzelhető, hogy teszünk valamit a páciensünkért, ami etikailag megkérdőjelezhető, de elősegíti a gyógyulását? És látható a Brúnót gyerekként traumatizáló diszfunkcionális család: az alkoholista apa és a szorongó anya. 

A cselekmény érdekessége, hogy nem áll meg a szomorkodó önvallomások szintjén. Anélkül, hogy szpojlereznénk, az antagonista karakter szerepében megismerhetünk egy gyilkosságot elkövető börtönviseltet is, aki akár a főhős jungi értelemben vett árnyéka is lehetne , valamint a mágia világába is betekintést nyerhetünk. És közben átélhetjük a könyv bizarrnak tűnő kérdésfeltevését: vajon egy átok, ami a balszerencsék sorát okozza, elvezethet-e a szenvedéssel teli erőfeszítéseken át a gyógyulás útjáig? Egy műfaját tekintve fantasy alkotásról van szó – a pszichológus szemüvegén keresztül.

A túlzott kézmosás az egyik legismertebb kényszer.

Ahogy ez Brúnó bemutatkozójából is kiderült: a kényszeres személyek általában tudatában vannak annak, hogy gondolataik irreálisak, a cselekedeteik gyakran feleslegesek, ám képtelenek ettől szabadulni vagy leállítani azokat. Például az érintett tisztában van vele, hogy kulcsra zárta az ajtót, mégis ellenőriznie kell többször, hogy valóban megtörtént-e. Gyakran társulnak számok a kényszerek mellé, meghatározott rituálék alakulnak ki. Tehát nem elég egyszer ellenőrizni az ajtót, hanem mondjuk ötször jobb kézzel, majd háromszor bal kézzel szükséges ezt megtenni.

A kényszeres rituálék gyakran hólabdaszerűen duzzadnak, és sokszor akár órákig is eltarthatnak.

A cselekvéseket gyakran valamilyen feltételezett – és sokszor alaptalan – baj elkerülése végett „kell” megtenniük a személyeknek. Ezek irreális félelmek, például azért kell nyolcszor ellenőrizni az ajtót, hogy ne legyen meteoritbecsapódás a Földbe. A regényben oldalakon át követhetjük  a főszereplő öniróniával fűszerezett belső monológját és valószínűségszámításait például arról, hogy miért tart az üres vízforraló biztonságba helyezése huszonöt percig:

„A megpróbáltatások tovább folytatódtak, mert a viszonylag terebélyes és hosszan tekergő műanyag nyavalya újabb kétségeket ültetett el a fejemben. Vajon képes lenne-e lehúzni ennek a súlya az asztalról a vízforralót? Ha ez megtörténik, akkor mekkora kárt okozhat? Hamar beláttam, hogy a felkövezett konyhában vélhetően nem sokat, maximum kicsit megrepedhet itt-ott a szerkezet, mégsem jutottam el odáig, hogy a vízforraló testtömegének aránya a belőle kivezetett zsinórhoz képest, a fizikai törvényszerűségeket vizsgálva is megnyugtató: esélytelen, hogy lepottyanjon, legfeljebb akkor történhetne ilyesmi, ha a kábelt mondjuk igen tömör és súlyos anyagból készítették volna, hozzáértve mindehhez azt a gondatlanságot, hogy magát a vezetéket is instabil és billenékeny állapotában hagyja ott a tulajdonosa az asztal szélén, valahogy úgy, hogy a súlykülönbség szép lassan lerántsa a helyéről a háztartási gépet. Finoman megigazítottam hát a kábelt, és amikor végre megbizonyosodtam tökéletes elhelyezkedéséről, tovább haladtam a reggeli előkészületek fárasztó kényszermenetelésében.” (Bármikor bármi: 73-74. o.)

Betegség vagy csak pillanatnyi érzékenység?

A kényszerbetegség diagnosztikájának szigorú kritériumai vannak. Fontos, hogy ne diagnosztizáljuk magunkat néhány tünet alapján. A szakirodalom leírja, hogy gyakran az úgymond kényszeres epizódok maguktól elmúlnak. Élethelyzetek előhozhatják a kontroll iránti igényt, ilyen lehet egy gyászfolyamat vagy baleset. Ám ha a tünetek hosszabb távon fennállnak, valamint érezzük, hogy nem tudjuk kontrollálni gondolatainkat vagy cselekedeteinket, akkor érdemes minél hamarabb szakorvost felkeresni, hiszen minél hamarabb kezeljük a tüneteket, annál nagyobb a gyógyulási esély.

A leggyakoribb kényszergondolatok:

• Félelem, hogy valamit elrontunk/elrontottunk
• Félelem, hogy agresszívak leszünk
• Félelem, hogy kárt teszünk magunkban vagy másokban
• Félelem, hogy olyan szexuális helyzetbe kerülünk, amit nem szeretnénk
• Félelem, hogy megbetegszünk

A kényszeres félelmek tárgya sokféle lehet, például betegségek terén félhetünk a megfázástól, ráktól vagy a megőrüléstől is. Egyénfüggő, hogy kinél milyen formát ölt a félelem. A személy a kínzó gondolatoktól szeretne megszabadulni, emiatt cselekedetekbe forgatja át a feszültségét. Általános hit, hogy ha a személy bizonyos rituálékat elvégez, akkor megszabadul a gondolatoktól és veszélyektől. Például a betegségtől való félelem kapcsán alakul ki a túlzott tisztaság iránti igény vagy a gyakori kézmosás.

További gyakori kényszercselekedetek:

• ellenőrzések: ajtó, víz, gáz, de akár az email rendszer gyakori ellenőrzése is jel lehet
• rendrakási, pakolási kényszerek
• tisztaság iránti cselekedetek
• rituálék: pl. kopogás, küszöbátlépés, lámpa kapcsolás
• érintések: megérinteni tárgyakat, személyeket
• gyűjtögetés: gyakran haszontalan dolgok halmozása
• számolási kényszer: pl. csempe, járdaszegély

Kiből lesz kényszerbeteg?

A kutatások sokrétűek, de nem egybehangzóak. Amik befolyással lehetnek a kényszerbetegség kialakulására: genetikai adottságok (10-20 százalékkal gyakoribb a kialakulás, ha valamelyik rokon érintett), pszichoszociális tényezők (tanulás, mintakövetés), traumatikus élmények átélése. A kényszerbetegség gyakran jár együtt depresszív tünetképződéssel és szorongással.

A gyűjtögetés jó hobbi lehet, ameddig nem nő túl rajtunk.

Lesz olyan, hogy már nem kell mindent többször ellenőrizni?

Ahogy említettük, lehetnek élethelyzetek, amik rövidebb időszakokra előhozzák belőlünk a kényszeres viselkedést, de ezek gyakran maguktól rendeződnek. Valamint az nem gond, ha néha ellenőrizzük, hogy bezártuk-e az ajtót, ha ez egyszer-kétszer fordul elő, és elég egyszer ellenőriznünk ahhoz, hogy megnyugodjunk, akkor nem beszélhetünk zavarról. Viszont hogyha mentális zavar áll fenn, akkor elengedhetetlen a külső segítség ahhoz, hogy kijöjjünk a kényszeresség egyszerre bénító és szorongató béklyóiból.

A kognitív viselkedésterápia az az irányzat, ami a leghatékonyabban kezeli a kényszeres gondolatokat és/vagy viselkedést. Ekkor a személy különböző stratégiákat alakít ki és tanul meg annak érdekében, hogy a kényszeresség kordában legyen tartva, ezáltal egy élhetőbb élet alakulhasson ki. A regény második felében egy elég extrém expozíciós és válaszmegelőzési terápiás intervencióval találkozunk, amely a klasszikus kognitív viselkedésterápiás technikák közé tartozik az OCD kezelésében. Mindezt az író egy igen sajátos környezetben és körülmények között tapasztaltatja meg a főhőssel. Ne próbáljuk ki otthon!

Gyakran szükség lehet gyógyszeres megsegítésre is, mivel ha régóta fennáll egy kényszeres állapot, az megváltoztathatja a személy testi működéseit is, például a különböző hormontermeléseket (szerotonin, dopamin). Természetesen magában a kialakulásban is szerepe lehet az eltolódott hormonműködésnek.

Ellátogattunk a kötet bemutatójára, ahol Lázár Gergely klinikai szakpszichológus megosztotta velünk, hogy több szempontból is érintett a témában: ő maga is tapasztalt kényszeres epizódokat az életében, valamint kliensei körében is előfordul a jelenség. Ezáltal lett még hitelesebb a könyv, amit az olvasó is átérezhet, ha elmerül az olvasásban.

Miután befejeztem az olvasást, megjegyeztem az írónak, hogy szerintem remekül filmre lehetne vinni a könyvét. Gergely illedelmesen megköszönte az ötletet, majd kissé csalódottan hozzátette, hogy egyelőre sajnos nem tudja, hogyan vehetné fel a kapcsolatot a Paramount Pictures-szel. Erre csak azt tanácsolhattam neki, hogy várja meg, amíg ők keresik meg. Nos, amíg várunk a filmgyártó jelentkezésére, akár a könyvet is elolvashatjuk, melyet itt és itt érhetünk el.