Hogyan élhetjük meg a pillanat boldogságát jövőorientált világunkban? Hogyan tudatosíthatjuk a most állapotát? Székács Zsófia pszichológus írásának folytatása.
„Nem engedhetem meg magamnak, hogy lazítsak”
A megfelelési törekvés okai gyakran a múltban keresendőek. A háttérben állhat saját kudarcélmény, de egy korán eltanult minta is. Előbbinél egy régebbi bukás sikertelensége késztetheti az egyént az újabb kihívások, lehetőségek keresésére és kiaknázására. Mindezek hatására viszont a jelen pillanatait a jövő reményei váltják föl. Kollégám, Szekeres-Gaál Bence múlt heti cikkében arról a jelenségről írt, amikor a múlton való rágódás megkeseríti a mindennapjainkat. Ha esetleg annak idején nem tettünk meg mindent, amire lehetőségünk lett volna, ha még nem bocsátottuk meg magunknak a múlt eseményeit, a
lappangó bűntudat átszövi, megkeserítheti az életünket.
A saját magunkba vetett kétség, a bukás emléke egyfajta önbüntető működést eredményez, amely nem engedi a lazítást. Minden cselekedetünkkel bizonyítani próbálunk magunk és mások számára, és a jövőbeli siker lehetősége lesz életünk központi témája.
Ha viszont a probléma generációsan öröklődik át az egyénre, akkor az önbüntetés és a tiltás, az állandó készültség nem vezethető vissza saját negatív tapasztalatokra. Ilyen esetben egy olyan
tudattalan eltanult életvezetési stratégia
irányít bennünket, amellyel tulajdonképpen valamelyik szülőnk vagy nagyszülőnk sorsát képezzük le.
A bizonyításra való törekvés, a megfelelési kényszer gyakran túlvállaláshoz vezethet. Ez sokszor nem is tudatosan történik, és az egyén egyszer csak szenvedni kezd a magára vállalt feladatok súlya alatt. Ilyen esetben frusztrációt és haragot élhet meg a környezete felé. Nem látja be, hogy nem a külvilág terheli túl, hanem ő vesz magára olyan súlyokat, amikkel már csak nehézkesen bír el, ami neurózishoz is vezethet. A Gestalt terápiában azt tekintik neurotikus zavarnak, amikor az egyén elveszíti az egyensúlyt önmaga és a külvilág között, és szenved a társadalom rá nehezedő nyomásától. A neurózis mechanizmusai (a bekebelezés, a kivetítés, az összemosás és a visszahajlítás) olyan folyamatok, melyek során az egyén képtelen a kívülről kapott és a korábban belsővé vált vélekedéseket, tényeket és elvárásokat külön kezelni, és aktív munka során összhangba hozni egymással. Ha a világunkra jellemző, gyakran össze nem illő utasításokat gondolkodás nélkül, egy az egyben vesszük át, és vetítjük ki környezetünkre, az jó eséllyel a gondolkodás, valamint a cselekvés közti összhang elvesztéséhez, továbbá a
személyiség széteséséhez vezethet.
A MOST tudatosítása
Az „itt és most terápia” többek között azzal a technikával dolgozik, hogy a kliens gondolatait, és élményeit a többi idősíkról a jelenre tereli. Kis ráfordítással ezt mi magunk is megtehetjük. Elsőként kipróbálhatjuk, hogy figyelmünket ráirányítjuk mindennapi feladatainkra. Fókuszba helyezhetünk olyan tevékenységeket, amelyeket máskor az automatizmusaink működtetnek, miközben lélekben máshol járunk. Megfigyelhetjük, hogy pontosan milyen mozgást végzünk egy egyszerű fogmosás, vacsorakészítés közben, hogy ezek a tevékenységek milyen hatással vannak ránk.
Emellett tudatosítanunk kell magunkban, hogy még a legsürgetőbb teendők közepette is megérdemlünk naponta legalább fél órát, amelyben figyelmünket nem osztja meg semmi, és csak magunkkal foglalkozunk. Számos meditációs, relaxációs technika létezik, amely segítségével lenyugtathatjuk elménket, és legalább rövid időre megszabadulhatunk a zsúfolt gondolatoktól. A buddhista tradíciókon alapuló Mindfulness meditáció segítségével megerősíthetjük tudatos jelenlétünket, de azoknak sincs oka az aggodalomra, akiknek ez a fajta elmélyülés szokatlannak hangzik. Bizonyos mozgásformák, sportok hasonlóképpen hatnak ránk. A testre és a lélekre egyaránt fókuszáló jóga mellett azt aktívabb mozgásformák, mint pl. a futás is lecsendesítheti elménket. Sokak számára akár egy konditermi edzés is ilyesfajta megnyugvást jelenthet, de akár a zenélés vagy a festés is hasonló áldásos eredményeket hozhat. Ha megtaláljuk azt a fajta tevékenységet, ami a habitusunknak, temperamentumunknak megfelelően leginkább elősegítheti a tudatos jelenlétet a mindennapokban, akkor érdemes napi szinten beépítenünk azt az életünkbe, hogy ezáltal biztosítsuk a magunkra szánt időt.
Napi fél óra egyáltalán nem sok, és be kell látnunk, hogy ha most nem adjuk meg a lehetőséget, hogy legalább ennyi időt szánjuk magunkra, úgy évek múltán arra eszmélhetünk, hogy életünk
anélkül haladt el mellettünk, hogy igazán jelen lettünk volna.
Székács Zsófia, tanácsadó pszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely munkatársa.
