Te így vagy tökéletes – avagy hogyan kezeljük az egyéni különbségeket gyerekkorban

Miért történik az, hogy ugyanazon család gyerekei közül nem mindegyik lesz egyformán sikeres, egészséges? Mi lehet a gond azzal az eggyel, akinek kudarcok kövezik ki az életútját, aki folyton betegeskedik, esetleg valamilyen zavarral él együtt? Dr. W. Thomas Boyce könyve hosszú évek szerteágazó kutatása alapján próbál meg választ adni ezekre a kérdésekre. Könyvajánlónk következik.

Dr. W. Thomas Boyce a Kaliforniai Egyetem gyermekgyógyász- és pszichiáterprofesszora, aki a gyermeki fejlődésben megmutatkozó eltéréseket, az egyéni különbségeket és az ezeket befolyásoló tényezőket kutatta, kisgyerekkorából származó érintettsége miatt.

A könyv elején leírt személyes életesemények által nagyon hamar megközelíthetővé teszi magát az író, és ezzel egyidőben éri el azt a célt, hogy a jelenség problematikája kontextusba kerüljön. Húga életútjával indít, akivel ugyanabban a családban nevelkedtek, jó viszonyban voltak, és akár hasonló sikerek várhattak volna felnőttkori énjükre, Mary élete mégis egy ponton kisiklott, amelyet újabb és újabb nehézségek követtek. Innen indítva a gondolatmenetet az író többször felteszi a kérdést: hogyan történhet meg mindez? Felnőtt éveiben gyermekgyógyászként azt figyelte meg, hogy egyes gyerekek fogékonyabbak a légúti megbetegedésekre, mint társaik, így szakmai tapasztalatai is még inkább abban erősítették meg, hogy foglalkoznia kell a probléma feltárásával.

A kezdeti kérdések és a megbúvó válaszok

A könyv menete az ok-okozati tényezők feltárását követi végig, amely által az olvasó betekintést nyer a kutatói gondolkodás egymásra épülésébe. Dr. Boyce, aki gyermekgyógyászként a légúti megbetegedések előfordulási gyakoriságával foglalkozott, azt figyelte meg, hogy nagyjából minden ötödik gyermek küzd valamilyen fizikai vagy mentális betegséggel. Már a kutatásai kezdetén érdekes összefüggéseket kapott a családi tényezők és az előforduló rendellenességek között, melyek jelentős stresszt gyakorolnak a gyermeki mindennapokra. Ugyanakkor az az eredmény is kiemelkedő, miszerint a legegészségesebb és a legbetegebb gyerekcsoportok voltak azok, akik a legkönnyebben reagáltak az őket érő stresszre. Az, hogy a gyerekek melyik véglethez közelítenek, függött a családjuk szociális és érzelmi állapotától.

Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy a külvilág tényezői hogyan képesek ekkora hatást gyakorolni a szervezetünk működésére?! Hogyan lehet az, hogy a szeretteinktől való elszigeteltség, a stresszes helyzetek, a kusza események ennyire meghatározzák az ellenálló képességünket? Ennek magyarázata az, hogy a stressz csökkenti az immunreakciókat, és ezáltal

a testünk sokkal fogékonyabb lesz a vírusok és baktériumok általi fertőzésekre.

Ugyanis a szervezet állandó erőfeszítése a homeosztázisra, vagyis az egyensúly fenntartására, krónikusan kimerítheti biológiai rendszerünket, kialakítva ezzel egy nagyfokú terhelést. Ezt követően pedig a stresszforrások háttérfolyamata idővel fokozatosan összeadódik, megnövelve a betegségek kockázatát.

A két metafora

Dr. Boyce tehát abból a gondolatból indult ki, hogy egyes gyerekek érzékenyebbnek tekinthetők társaiknál.

Stresszre való érzékenységük révén pedig fogékonyabbak a különböző testi vagy mentális betegségekre is.

Az orchidea gyerekek másképpen reagálnak a környezeti ingerekre, az ott felbukkanó nehézségekre, stresszforrásokra. Gondoskodó és támogató környezetben például sokkal inkább képesek élni a bennük lévő fejlődési potenciállal, amint azt az író is közli: „az orchideát elsősorban nem a sérülékenység, hanem az érzékenység jellemzi”. Ugyanis óvó és megfelelő körülmények között az őket jellemző érzékenység egyfajta fogékonyságként értelmezhető, amely határozottan előnyt jelent mind tanulmányaik során, mind a szociális területeken. Kedvezőtlen helyzetben viszont ez inkább sérülékenységet jelent. Ennek értelmében pedig a pszichés zavarok előfordulása is megnövekedhet. Kimutatták azt is, hogy az orchidea gyerekek hajlamosabbak a depresszióra és a szorongásos zavarokra, valamint megterhelő szociális és érzelmi körülmények hatására olyan kognitív teljesítményeik is csökkenhetnek, mint a gondolkodási képesség, az emlékezőtehetség vagy a logika. 

De mi van azokkal gyerekekkel, akikre nem hat ugyanolyan erősen a környezete, és kisebb arányban betegednek meg?! Őket hívjuk pitypangoknak, mert ahogyan a metafora is nagyon jól szemlélteti, ők függetlenebbek a környezetüktől, sokkal inkább képesek boldogulni, akár a „jég hátán is megélnek”. Ugyanakkor ezeknél a gyerekeknél kisebb arányban figyeltek meg mentális problémákat is.

Ennek ellenére nem különülnek el az emberek két ennyire tiszta kategóriára. Hiszen, ahogyan a természetben sok minden, úgy az emberi lélek is nagyon összetett. A két metafora alatt az író egyfajta, a világgal kapcsolatos érzékenységi skálát ért, amely magába foglalja a rugalmasságot és a sérülékenységet. Tehát azok a gyerekek, akik pitypangok, kevésbé érzékenyek a negatív ingerekre, nagyobb rugalmassággal rendelkeznek, függetlenül attól, hogy támogató családba születettek-e. Ezzel szemben az orchidea gyerekek születésüktől kezdve érzékenyebbek az őket érő hatásokra. Ha segítő környezet, érzelmi támogatás veszi őket körül, akkor ez az érzékenység rugalmasságként, fogékonyságként fog megnyilvánulni, kihozva a személyből a benne lévő potenciálokat. Egy elhanyagoló, bántalmazó közegben viszont mindez sérülékenységként fog jelentkezni.

Hogyan jön létre a két kategória?

Mi határozza meg, hogy melyik gyermek születik pitypangnak, és melyik orchideának? Amint az a könyvben kutatási eredményekkel és élethű történetekkel is szemléltetik: a gének és a környezet egyaránt hatással vannak az érzékenység alakulására.

Ezek egymásra hatása eredményezi az orchidea és a pitypang típusokat.

Ha azt gondoljuk, hogy könnyű őket megkülönböztetni, tévedünk. Kezdetben minden csecsemőnél adott egy stresszreaktivitási jelleg, amelyet tovább alakít a környezet. Míg az egyik gyerek ugyanolyan jól képes alkalmazkodni egy hátrányos helyzetű, bántalmazó környezetben, mint az a pitypang társa, aki szerető szülők közt, számtalan lehetőséggel körülvéve nő fel, addig az orchideák aszerint lesznek kiemelkedők vagy nagyon veszélyeztetettek, hogy milyen mértékben érik negatív vagy épp pozitív, védőfaktorok.

Útravaló

Az író, miután mind tudományosan, mind példák segítségével feltárta előttünk a két kategória, vagy inkább skála jellegzetességeit, néhány hasznos tanáccsal engedi útjára az olvasót. Nem konkrét módszereket ad azonban a kezünkbe, sokkal inkább irányelvekkel próbál hozzájárulni a szemléletváltásunkhoz, amelyeket majd szülőként, pedagógusként vagy gyerekekkel foglalkozó szakemberként adaptálni tudunk a mindennapokba. Hiszen „egyes gyermekek feltűnő sérülékenysége és kaotikussága helyrehozható – az odaadó családok vagy a közösségek és a transzformatív gondoskodás segítségével”.

A hat gyakorlati jó tanács, amelyek által könnyebben boldogulhatunk az orchidea gyerekekkel, a következők:

1. Jellemző rájuk a rutin és a megszokottság igénye, amely magával vonja az újdonságtól való idegenkedést. A stabil menetrend az irányítás érzetét, a biztonságot és az állandóságot biztosítja a gyermeknek.

2. A gyermek felé fordított szeretet és figyelem elengedhetetlen.

3. A szülőkben ki kell alakulnia egy „érzékenység iránti érzékenységnek”, amely segíti a gyermek különbségeinek felismerését, értékelését, és az ezekre való hatékony válaszadást.

4. A környezet részéről jövő feltétel nélküli elfogadás, valamint a gyermek igaz, jószívű és kreatív énjének megerősítése. Dr. Boyce szerint az orchidea gyerekeket akár úgy is értelmezhetjük, mint akik abban tehetségesek, hogy könnyen ráhangolódnak a környezetükre. Legyen az pozitív vagy negatív.

5. A szülőnek/pedagógusnak vigyáznia kell, hogy meddig tart a gyermek megvédése, és mikortól kezdődik egy olyan fajta provokáció, amely a benne levő potenciálokat segítené elő. Ugyanis az orchidea gyermek nevelése nem szólhat kizárólag a védelemről, ugyanolyan szükség van egyfajta nógatásra is a fejlődéshez.

6. Végül pedig a játék szerepét emelte ki, amely a képzelőerő, a kreativitás és a kibontakozás egyik leghatékonyabb módszere, nem csak a gyermekek számára.

Egy kevés a könyv formaiságáról…

Az Orchideák és pitypangok című könyv azért annyira közérthető, mert úgy mutat be egy gyermekpszichológiai jelenséget, hogy közben az olvasó számára nem okoz gondot, ha nem jártas a szakterületen. Ezt a hatást eleve segíti a fentebb említett kutatói gondolkodás kibontakozása, az egyszerű nyelvezet, a fogalmi magyarázatok, valamint azok a szemléletes történetek, amelyeket terelgették az írót, hogy még inkább a sorok közé tudjon látni a gyermeki reaktivitást érintően. Így mire belefáradhatna az olvasó a tudományos, ámbár emészthető részekbe, gyakran következik egy hétköznapi, de annál sokatmondóbb történet. Nagyon sok helyen jelennek meg kérdések, egyszerre akár több is, amelyek elősegíti az olvasó gondolkodásának serkentését, hogy aktív része lehessen a könyvnek.

Ugyanakkor talán lényeges megemlíteni, a címben szereplő metaforák miatt is, hogy a könyv nem rendelkezik filozófiai jelleggel. Sőt, épp a Dr. Boyce és kutatótársai által végzett tanulmányok, valamint a más referenciákra való hivatkozások által válik hitelessé.

W. Thomas Boyce Orchideák és pitypangok című könyve és tudományos munkája hiánypótló alkotás, amely stabil irányt mutat egy mindennapi jelenség újraértelmezésére úgy családi, mint iskolai szinten. A könyv arra hívja fel a figyelmünket, hogy a tudomány segít az egyéni különbségek megértésében, és abban, hogy érzékenyebben forduljunk egymás felé.