Együttérzés – egy lehetőség a boldogság felé vezető úton, II. rész

Kedvesség, közös emberi sors és jelentudatosság. Ezeknek az összetevőknek az egyesítése szükséges az együttérzés létrejöttéhez. Ítéletmentesen viszonyulni magunkhoz és másokhoz nem mindig olyan könnyű, mint hinnénk, mert a személyiségünk fejlődése, kötődésünk és a korábbi élményeink is befolyással vannak rá. Nézzük meg hogyan!

Cikksorozatunk első részében röviden bemutattuk, hogy a boldogság és az együttérzés hogyan függ össze, illetve a mások iránti, valamint az önegyüttérzés milyen pozitív hatásokkal járhat. Mi állhat a háttérben, ha ebben nehézségünk van?

A tanulás szerepe

Lelki fejlődésünk során jelentős szerepe van a tanulásnak, mert viselkedésünkhöz hasonlóan a környezetünkből leszűrt reakciók által érzelmi állapotainkat is megtanuljuk szabályozni. Így félelem, nehéz családi háttér, elhanyagolás vagy visszaélés következtében pozitív érzelmeinkhez is kapcsolódhat negatív, averzív kimenetel. Vagyis ha már egészen korán azt tapasztaljuk, hogy a környezetünk rosszallással, vagy akár büntetéssel reagál pozitív érzelmi állapotainkra (például jól érezzük magunkat), hamar megtanuljuk ezeket nem kifejezni és elfojtani.

Biztonságos kapcsolatok és a kötődés szerepe

A biztonságot nyújtó kapcsolatok során az emberek olyan kompetenciákban fejlődhetnek, mint az empátia és a mentalizáció. Ennek a biztonságos alapnak a megtapasztalása olyan érzelmi hátteret biztosít, amely által az önreflexió, az érzelmi tudatosság és tolerancia kognitív képességei fejlődnek. A biztonságos érzés nemcsak az elégedettség és a békesség feltételeit teremtheti meg, hanem a kíváncsiságért és a felderítésért felelős viselkedési formák kialakulását is – beleértve az érdeklődést saját és mások érzéseinek a felfedezésére.

Ezért azoknak a gyerekeknek, akik nem tapasztalják meg a támogatás és törődés e formáit, gondjaik lehetnek azoknak a kognitív készségeknek az érésével, amik az érzelmi feldolgozásban és szabályozásban érintettek. Ezeknek az érzelmi feldolgozó és szabályozó egységeknek viszont fontos szerepük van a pozitív érzelmek megélésének minőségében. Szocializációs élményeink mellett a kötődésünknek is nagy szerepe van abban, ahogy magunkhoz és másokhoz viszonyulunk.

Azok az emberek, akik biztonságos kötődést tapasztalhattak meg gyerekkorukban, általában szeretetreméltónak érzik magukat, és nagyobb eséllyel válik belőlük boldog felnőtt.

Azok, akik bizonytalan kötődési mintázattal rendelkeznek, hajlamosak magukat értéktelennek érezni, olyasvalakinek, aki nem méltó a szeretetre, és kevesebb önegyüttérzéssel fordulnak saját maguk felé, mint a biztonságos kötődéssel rendelkező társaik. Emellett a szülői kritika is romboló hatást gyakorol minderre. Azoknál a gyerekeknél, akiket folyamatosan kritizáltak, nagyobb eséllyel hiányzik az önegyüttérzés megtapasztalása, és később gyakrabban szenvednek depressziótól és szorongástól.

A félelem szerepe

Az önmagunkhoz való viszonyt a gondolkodásunk is nagy mértékben befolyásolja. Gyakran nem is olyan könnyű pozitívan vélekedni saját magunkról, és ennek hátterében a félelem is állhat. Ebben több dolog is szerepet játszhat:

• Túl magas elvárások önmagunkkal szemben. A pozitív tulajdonságok és erősségek elfogadásának háttérbe szorításával, nagyobb eséllyel okozunk másoknak és a magunk számára is kellemes meglepetést, mint csalódást.
• A rossz elengedésének nehézsége. Ilyenkor távol áll tőlünk a pozitív értékeink elismerése, és ragaszkodunk az alkalmatlanság érzéséhez, önmagunkat értékesnek látni félelmetesnek tűnhet.
• Saját értékeink elismerésének nehézsége. Attól tartunk vagy félünk, hogy pozitív tulajdonságaink és értékeink elismerésével önzőnek, beképzeltnek tűnünk mások számára és ezáltal elveszítjük a szeretetüket.
• Negatív benyomás kialakítása másokban. Attól tartunk, hogy önegyüttérzés esetén passzívnak és önelégültnek tűnünk mások szemében.

Mit tehetünk?

Láthattuk, hogy sok minden hatással lehet együttérzésünk és boldogságunk vagy elégedettségünk megélésére, melyek jelentős része a múltban gyökerezik. Saját magunkért talán úgy tehetünk a legtöbbet, ha sérelmeinkkel, traumáinkkal, másokhoz való kapcsolódásunkkal minél inkább tisztába kerülünk, megismerjük saját történetünket, önmagunkat. Emellett önbírálat és rágódás helyett igyekszünk a fókuszt áthelyezni a jelenre, és megpróbálunk olyan elfogadó törődéssel viszonyulni saját magunk iránt is, mint ahogy mások irányába is tesszük.