Fekete pont az autonómiára – Hogyan bünteti az iskola az önálló gondolkodást?

„Tudod, mi volt a baj: nem hoztál piros pólót. Ez nálunk kötelező, ez a szabály.”

De mégis miért? – ötlik fel bennünk a kérdés újra és újra a film alatt, miközben egyre ingerültebben várunk egy kielégítő válaszra. Miért szabály a szabály, és hogy szolgálja az idejétmúlt iskolai normáknak való megfelelés a diákok életre nevelését? Fegyelmezéssel vagy játékkal lehet nagyobb engedelmességet elérni? Hogy lesznek a gyerekek motiváltak az aktív részvételre? A Fekete pont amellett, hogy általánosan reflektál a magyar közoktatás helyzetére, ilyen kérdéseket is felvet.

A történet főhőse, Palkó Berlinből hazatérve szembesül azzal a merev, logikátlan elvárásrendszerrel, amelyben a diákoknak kérdés nélkül követniük kell az írott és íratlan szabályokat, ellenkező esetben büntetéssel nézhetnek szembe. A film a Németországban szocializálódott kisfiú szemén keresztül mutatja be a magyar iskolarendszer abszurd valóságát, ahol a gyakran értelmetlennek tűnő előírások és kimondatlan normák megszegését fekete ponttal, kiküldéssel, valamint akár testi-lelki megaláztatással is büntethetik, a tanárok és diákok közötti hierarchia rendíthetetlensége pedig, úgy tűnik, megakadályozza a valódi fejlődést és szabadságot. A film másik központi karaktere Juci néni, aki pályakezdő tanárként változtatni szeretne a berögzült iskolai mintákon. A többi tanárral ellentétben ő megismerni szeretné a diákokat, nem megfélemlíteni, velük együttműködve kíván tanítani. Azzal, hogy figyel az igényeikre, valódi magyarázatokat ad, meghallgatja és bevonja őket az óra menetébe, új motivációt ébreszt bennük az iskolai aktivitásra. Sajnos a lelkessége ellenére ő is falakba ütközik, amikor érvényesülni szeretne a begyöpösödött iskolai rendszerben. Juci néni és a diákok egyaránt áldozatai az elnyomó és rugalmatlan elvárásoknak, és bár a gyerekek kénytelenek azokat megszokni, a kezdő tanár végül inkább megszökik, vagy legalábbis felmond az állásából.

Cikkünkből kiderül:

1. Miért olyan nehéz meghatározni az iskola feladatát?
2. Mi a különbség a kontrolláló és az autonómiát támogató oktatási megközelítés között?
3. Milyen eszközökkel lehet megteremteni az autonómiatámogató oktatást?

Az örök kérdés: mi az iskola dolga?

Az iskola elsődleges célja a társadalmi kultúra átadása, vagyis hogy a felnövő nemzedékek elsajátítsák azt a tudást, azokat a hiedelmeket, értékeket és normákat, amelyek az adott kultúra sajátosságai. Ugyanakkor ma az is elvárás az iskola felé, hogy az életre nevelje a gyerekeket, és olyan praktikus tudást nyújtson, mint a környezetvédelem, a pénzügyi oktatás vagy a szexuális nevelés. Mindezt elég nehéz végrehajtani a mai társadalom ellentmondásos értékei, sokféle erkölcse és kialakuló normái által megszabott keretek között. Az intézmény feladatkörébe tartozik tehát mind a társadalmi elvárások közvetítése, mind a saját gondolkodásra való nevelés.

Az iskola a társadalom „összetartó elemévé" vált, tekintve, hogy a hagyományos szocializációs ágensek, mint a család és az egyház, kevésbé dominánsak ebből a szempontból, mint korábban.

Ironikus, hogy a szülők gyakran nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az iskola szocializációs szerepének, mint a tanárok, akik éppen a családtól várnák el a diákok nevelését.

Mindehhez hozzájönnek az állam merev elvárásai a pedagógusok felé a kerettantervet illetően, ami még tovább bonyolítja a feladatukat. Az ilyen komplex és sokszor egymásnak ellentmondó elvárások elszenvedői nem csak a pedagógusok, de maguk a tanulók is, akikre folyamatos stresszt fejt ki az ezeknek való megfelelés igénye.

Bonyolult tehát megmondani, hogy pontosan mi is az iskola dolga, és még nehezebb a gyakorlatban úgy megvalósítani azt, hogy a gyerekek profitáljanak belőle. Mindenesetre az biztos, hogy az iskolai légkör, a tanárok implicit és explicit kommunikációja, fegyelmezési és oktatási módszerei, gyerekek felé való elvárásai mind-mind befolyásolják a tanulási folyamatot.

Az autonómia szerepe az iskolában

Ryan és Deci öndeterminációs elmélete azt állítja, hogy minden ember rendelkezik veleszületett fejlődési potenciállal (például belső motiváció, kíváncsiság, pszichológiai szükségletek), amelyek alapvetőek a pozitív tantermi környezet kialakításához. Három pszichológiai szükségletet azonosítottak, amelyek teljesítése esetén optimális tanulás valósulhat meg, ezek a kompetencia, a kapcsolódás és az autonómia.

A diákok tanulás iránti elköteleződését részben az határozza meg, hogy mennyire érzékelik, hogy az iskolai feladatok támogatják ezt a három szükségletet.

Az iskolai környezetben a kompetenciaszükséglet megnyilvánulhat abban, hogy a diák szükségét érzi annak, hogy megértse a feladatait, és sikeresen teljesítse az iskolai teendőket. A kapcsolódás azt a mindenki számára egyetemes szükségletet jelenti, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal és törődjünk egymással. Az iskola kontextusában ez lefordítható az osztályközösséghez való tartozás, illetve biztonságos, segítő kapcsolatok megélésének vágyára. Az autonómia pedig azt a belső késztetést jelenti, hogy életünk irányítói legyünk, és harmóniában cselekedjünk önmagunkkal. Ez megnyilvánulhat abban, hogy a diákok döntési kontrollra vágynak, és úgy érezhetik, van választási lehetőségük a feladatok között, vagy beleszólhatnak az iskolai életbe.

Az egyik ok, amiért a diákok motivációhiányt és érdektelenséget élhetnek meg az iskolában az az, hogy „pszichológiai szükségleteik frusztrálódnak”. Más kérdés, hogy ugyanez magyarázhatja a tanárok motiválatlanságát is egy másik szinten.

Ezek a tényezők összességében segítenek a belső motiváció kialakításában és fenntartásában, ami mind a szabályok betartásánál, mind a tananyag megtanulásánál fontos szempont lehet. Tehát a kérdés, hogy hogyan nevelhetőek a gyerekek szabálykövető, ugyanakkor önálló problémamegoldásra képes egyénekké, részben az autonómia-, kapcsolódás- és kompetenciaszükségletük kielégítésén múlik.

Valahogy le kell adni a tananyagot... De hogyan? A magyar iskolarendszer megközelítése

Az iskola az alá- és fölérendeltségi viszonyaival, büntetési és jutalmazási rendszerével és kommunikációjával leképezi a társadalmi hatalmi rendszer működését. A tanároknak az osztályban fegyelmezniük kell ahhoz, hogy le tudják adni a tananyagot. Bár kevés publikáció íródott erről, a Fekete pont és Kósa Rita tanulmánya alapján is az látszik, hogy Magyarországon a tanárok még mindig poroszos szigorral igyekeznek megteremteni a fegyelmezett légkört. Jellemző, hogy a tanár határozza meg a feladatok megoldásának egyféle módját, gyakori a számonkérés, elvárt a tanár tekintélyének a tisztelete, és büntetés jár, ha ezeket az elvárásokat a diákok nem az előírásoknak megfelelően teljesítik.

Ezt az oktatási megközelítést instruktivistának és kontrollálónak nevezhetjük. Ebben az úgymond tradicionális megközelítésben a tanár a főszereplő, és a tanulás főként a tanár által közvetített tudás átadására összpontosít. A diákok passzív befogadói szerepben vannak, akiknek feladata, hogy elsajátítsák a tananyagot, amit a tanár irányított módon ad át.

Azok a tanári magatartások, amelyek inkább kontrollálóak, magukban foglalják a feladatok végrehajtásának explicit módon történő utasítását, megoldások javaslását ahelyett, hogy hagynák a diákokat kutatni és megoldásokat kidolgozni. Emellett kevés vagy semmilyen választási lehetőséget nem adnak a diákoknak, és nyomást gyakorolnak azáltal, hogy előre meghatározott módon várják el a teljesítményt.

Az instruktivista megközelítésben a tanár dominálja a tanítási folyamatot, ami hierarchikus viszonyokat eredményez, és a gyerekek alárendeltségére épít. Az oktató központi szerepe magával vonja a fegyelem és szabályok szigorú betartatását is, amiket a tanár leggyakrabban büntetéssel ér el.

Így a tradicionális szemléletben szocializálódó gyerekek megtanulják, hogyan kerüljék el a tanár büntetését, vagy kapjanak külső jutalmat, de azt nem tudják meg, milyen a saját örömükért tanulni.

Az instruktív oktatás nem elégíti ki a gyerekek alapvető pszichológiai szükségleteit, mivel:

1. A diákok nem kapnak lehetőséget arra, hogy saját érdeklődésük és preferenciáik szerint válasszanak, ami csökkenti az autonómiát és a belső motivációt.
2. A tanulók nem tudnak kihívásokkal szembenézni vagy problémákat megoldani, mivel a tanár gyakran előre megoldja a feladatokat, így a diákok nem érzik magukat kompetensnek.
3. Az osztálytermi légkör nem ösztönzi a tanulók közötti együttműködést, ami izoláltsághoz vezet. A kapcsolódást a megfélemlítő fegyelmezési módszerek és tanári szigor is megnehezíti.

Ezek a tényezők tehát együttesen csökkentik a motivációt és a tanulás hatékonyságát, még ha átmenetileg nagyobb engedelmességgel is járnak.

Autonómiatámogató oktatás

Ezzel ellentétben a konstruktivista, avagy autonómiatámogató megközelítés szerint a tanulás aktív folyamat. Itt a pedagógus inkább mentorként van jelen, aki teret ad a diák tapasztalatainak és megértésének bővítéséhez.

A konstruktív megközelítésű tanár inkább irányítja és segíti a tanulókat abban, hogy saját kérdéseikre válaszokat találjanak, valamint hogy egyes felismeréseket önállóbban fedezzenek fel és alkalmazzanak.

Ez az oktatási irányzat elsősorban a gyerekek igényeihez igazítva próbál meg tudást átadni többféle választási lehetőséget kínálva egyes feladatok megoldásaként, játékkal, csoportmunkával vagy más kreatív módszerekkel dolgozik. Ez növelheti a gyerekek autonómia- és kompetenciaérzetét, ami elősegíti a produktivitást és a motivációk belsővé válását.

A konstruktivista szemlélet nem feltétlenül szigorú szabályokkal és következményekkel operál, hanem inkább a diákok önszabályozására és felelősségteljes viselkedésére épít.

A fegyelmet a közös problémamegoldás és a személyes felelősség vállalása révén alakítja ki, ami tovább növeli a diákok autonómiaérzését, mert saját akaratukból tarthatják be a szabályokat.

Korrelációs kutatások kimutatták, hogy minél inkább támogatják a tanárok az autonómiát, annál pozitívabb a diákok iskolai élménye.

Lehet-e a két módszert kombinálni?

Összességében tehát az iskolai szabályok betartatása fontos, de ennek módja nagyban befolyásolja a diákok autonómiaérzetét. A tradicionális, büntetésorientált fegyelmezési módszerek hosszú távon nem növelik a belső motivációt. Ezzel szemben, ha a diákok szabadon hozhatnak döntéseket a szabályok keretein belül, nagyobb valószínűséggel vállalják a felelősséget tetteikért, és aktívabb részesei lesznek saját tanulási folyamatuknak. A tanárok szerepe tehát nemcsak abban áll, hogy szabályokat tartassanak be a gyerekekkel, hanem abban is, hogy segítsenek a diákoknak megérteni a szabályok mögött rejlő értékeket, így lehetővé téve számukra a felelősségteljes döntéshozást. Ekkor a diákok nemcsak szabálykövető, hanem öntudatos és felelősségteljes felnőttekké is válhatnak.

Ezért az iskolákban és a pedagógiai gyakorlatban kulcsfontosságú, hogy az autonómia, a szabálykövetés és a felelősségvállalás együttes fejlesztése a középpontba kerüljön.

Milyen eszközökkel lehet megteremteni az autonómiatámogató oktatást?

1. Diákok bevonása a tanulási folyamatba: kérdezzük meg őket, mit szeretnének tanulni, és építsük be a visszajelzéseiket a tananyagba.
2. Szabad választás biztosítása: engedjük meg a diákoknak, hogy választhassanak feladatok vagy a tanulási módszerek közül, ahol lehetséges.
3. Visszajelzésre építő kommunikáció: adjunk konstruktív és támogató visszajelzést ahelyett, hogy kizárólag kritikára vagy jutalmazásra koncentrálnánk.
4. Rugalmasság a szabályokban: biztosítsunk bizonyos rugalmasságot a szabályok betartásában, ahol lehetőség van rá, így a diákok saját felelősségükből követhetik azokat.
5. Tanulási célok személyre szabása: engedjük meg a diákoknak, hogy saját tanulási célokat tűzzenek ki, és támogassuk őket ezek elérésében.
6. Értelmes kontextus megteremtése: magyarázzuk el a szabályok és feladatok mögötti logikát, hogy a diákok megértsék azok célját és értelmét.