A hajtépéssel járó zavar, szakmai nevén trichotillománia előfordulási gyakorisága 1-3% körüli. A tünetek általában 10-14 éves kor körül kezdődnek, és serdülőkor végére érik el a csúcsot, majd az életkor előrehaladtával csökkeni kezdenek. Gyermekkorban ugyanolyan mértékben érinti a lányokat, mint fiúkat, felnőttkorban viszont magasabb számban fordul elő nőknél. De mi ez a betegség, és mit érdemes tudni róla?
Habár a trichotillomániát a 19. század óta dokumentálják az orvostudományban, a kezelésre tett törekvések sokáig sem bizonyultak hatékonynak. Azóta több kutatás is foglalkozott a kórképpel, amely gyerekeket és felnőtteket egyaránt érint. A trichotillománia megnevezését hajtépegetési zavarként lehetne lefordítani, amely során
a személy nem tud ellenállni annak a késztetésnek, hogy a hajszálait kitépje.
Mindez jelentős hajvesztéshez, vagy teljes kopaszodáshoz vezet. A viselkedés korántsem korlátozódik a hajszálakra, érinthet más szőrzetet is. Ilyen lehet a szemöldök, a szempilla, a szeméremszőrzet, felnőtt férfiaknál pedig a szakáll.
A trichotillomániában érintett gyermek erőfeszítést tesz a viselkedés megakadályozására, de sikertelenül, minek következtében egyre nagyobb distresszt él meg. A folyamatos küzdelem a hajszálak kitépése ellen nehezíti a mindennapi feladatokra való koncentrálást, és jelentős mentális energiát vesz igénybe. Emellett nagyfokú szorongást, szégyenérzetet, elszigeteltséget, önbecsülés-, illetve életminőségromlást is tapasztalhatnak. Kinézetük jelentős szenvedést okoz iskolai vagy egyéb társas helyzetekben, ami miatt kerülhetik a közösségeket. Gyakran parókával, kendővel vagy sapkával próbálják elfedni a hiányzó hajrészeket, ami szeles időben, nyáron kényelmetlen lehet, illetve korlátozza őket a sportban is.
Itt is vannak kötelező rituálék?
A kényszeres zavarokhoz hasonlóan a trichotillománia esetén is megjelennek változatos – és gyakran logikátlan – rituálék. Egyesek a szimmetrikus hajhúzást érzik szükségesnek, míg mások olyan szálakat keresnek, melyeknek durvább vagy egyenetlenebb tapintása van. De előfordulhat, hogy az eltérő árnyalatút, vagy a tökéletesen egyenletes formájút keresik.
A kihúzást követő rituáléba beletartozhat a kitépett hajszálakkal eltöltött idő is. Egyesek összegyűjtik és tárolják ezeket, mások áthúzzák az ajkakon, vizsgálják, leharapják, esetleg elfogyasztják a hajhagymát. Vannak, akik az archoz, nyelvhez érintik, csomóba kötik, szétszakítják, az ujjukra tekerik, esetleg labdát formálnak belőle. A ritualizált viselkedés
egyik rendkívül veszélyes formája a trichofágia, amely során a gyermek megeszi a hajszálakat.
Ezek felgyülemlése a gyomor- és bélrendszer elzáródását okozhatják, amelyet műtét során kell eltávolítani.
Kényszerhez hasonlít, de mégsem az?
Újabb kutatások azt javasolták, hogy a trichotillomániát az OCD-vel, vagyis a kényszeres zavarral együtt egy spektrumon kell elhelyezni. A diagnosztizáláshoz használt referencia-kézikönyv legújabb változatában, a DSM-5-ben, a hajtépési zavart már a Kényszeres és kapcsolódó zavarok fejezetéhez sorolják. Annak ellenére, hogy a két zavar együtt is megjelenhet, fontos kiemelni a köztük lévő különbségeket is.
A kényszeres viselkedés esetén a cél a szorongás elkerülése. Ezzel szemben a hajszálak kitépése általában olyan reakció a húzási késztetésre, amely egyfajta örömmel, elégedettséggel, feszültségcsökkentéssel jár együtt. Tanulmányok szerint az érintett gyermekek unalmasnak, vagy épp nagyon feszültnek ítélik meg a hajhúzás előtti pillanatokat. Sokszor nem is tudatosan teszik, csak akkor veszik észre, amikor már látványos eredménye van.
Pillanatnyi jó érzést okoz, ami után elkerülhetetlen a bűntudat – főként a látható következmények miatt.
Egy másik fontos különbség az is, hogy a hajhúzás nem fejlődik más kényszeres tevékenységgé, ellentétben az OCD-vel, ahol a kényszer egyre több cselekedetben vagy gondolatban megmutatkozik. Ettől függetlenül a trichotillománia mellé társulhatnak még olyan kórképek, mint hangulatzavarok, szorongásos zavarok vagy olyan repetitív mozgások, mint a bőrkapirgálás és a körömrágás.
De mi lehet az oka ennek a rendellenességnek?
A hajhúzás etiológiája, kiváltó tényezői – akárcsak más betegségeknél – biológiai, pszichológiai és környezeti tényezők összetett kölcsönhatását jelenti. A pontos genetikai háttér egyelőre még nem ismert. Valószínű, hogy több gén is szerepet játszik a biológiai sebezhetőség kiváltásában. Érdemes visszavezetni, hogy a családban volt-e kényszeres, vagy hajtépési zavarral élő felmenő. Ilyen esetben családi halmozódásról beszélhetünk.
Az okok keresésénél beszélni kell az érzelemszabályozási nehézségekről is, amelyek következtében a gyermek a hajszálak kitépését feszültségcsökkentésre használja. Pontosabban, a trichotillománia kialakulhat nagyfokú stressz, traumatikus élmény esetén mint megküzdési stratégia. Egy nemrégiben készült tanulmány szerint a kezelésben részesült betegek 76%-a legalább egy nehéz élethelyzetről, esetleg traumatikus eseményről számolt be, amely megelőzte a zavar megjelenését.
Genetikai hajlam esetén egy kritikus periódus előhozhatja a trichotillománia tüneteit.
Ez azt is jelenti, hogy a tünetek javulását követő újabb megterhelő időszak visszaesést eredményezhet.
Van-e megoldás a parókán és a sapkán túl?
A trichotillománia kezelésére a leghatékonyabb, ha a gyereket, a családját, illetve az állandó környezetét egyaránt bevonják a kezelési folyamatba. Ennek során információt kapnak a betegségről, a tünetek típusairól, a szenvedésnyomásról, valamint a lehetséges kiváltó okokról és a kezelési lehetőségekről. Emellett ajánlott a csoportos foglalkozások választása, ahol mind a gyerek, mind pedig a szülő támogatást kaphat olyan családoktól, akik szintén ezzel küzdenek.
A trichotillomániában érintett gyermek számára a leghatékonyabb a kognitív-viselkedésterápia (Cognitive-Behavioral Therapy, CBT), amelynek keretein belül hasznos, gyakorlatias, és személyre szabott eszközöket kaphat a betegséggel való küzdelemben. Ajánlott még a szokás-visszafordítási tréning (Habit Reversal Training, HRT), ahol olyan helyzetekre fókuszálnak, amelyek könnyebben előidézhetik a hajhúzást. Ehhez relaxációs gyakorlatokat mutatnak a gyermekeknek, hiszen a stressz és a szorongás gyakran kiváltó okai a viselkedésnek. Végül a választréning szakasza következik, ahol figyelemelterelő pótcselekvéseket tanulhatnak. Továbbá a betegség mértékétől függően szükséges lehet a gyógyszeres kezelés elkezdése is.
Végezetül pedig nagyon fontos kiemelni azt, hogy a gyermeket, illetve a serdülőt nem lehet az elsődleges környezete, vagyis a családja nélkül értelmezni. Az otthon fellépő nehézségek megterhelik őket, és gátolják a gyógyulási folyamatukat, ezért sok esetben kiemelten ajánlott a családterápia igénybevétele is.
Források
American Psychiatric Associaton (2014). DSM-5 referencia-kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz. Budapest: Oriold és Társai Kiadó és Szolgáltató Kft.
Balázs, J., Miklósi, M. (2015). A gyermek- és ifjúkor pszichés zavarainak tankönyve. Budapest: Semmelweis Kiadó.
Duke, D. C., Keeley, M. L., Geffken, G. R., & Storch, E. A. (2010). Trichotillomania: A current review. Clinical Psychology Review, 30(2), 181–193. https://doi.org/10.1016/j.cpr.2009.10.008
Franklin, M. E., Flessner, C. A., Woods, D. W., Keuthen, N. J., Piacentini, J. C., Moore, P., … Wilson, M. A. (2008). The Child and Adolescent Trichotillomania Impact Project: Descriptive Psychopathology, Comorbidity, Functional Impairment, and Treatment Utilization. Journal of Developmental & Behavioral Pediatrics, 29(6), 493–500. https://doi.org/10.1097/dbp.0b013e31818d4328
Grant, J. (2019). Trichotillomania (hair pulling disorder). Indian Journal of Psychiatry, 61(7), 136. https://doi.org/10.4103/psychiatry.indianjpsychiatry_529_18
