Honnan tudjam, mit érzel? – A társas észlelés alapjai

A párom ideges. Édesanyám boldog, hogy lát. Az eladó frusztrált. De ezt mi honnan tudjuk? Vajon hogyan tudjuk észlelni egymás belső állapotát? Honnan tudjuk, hogy a másik ember mit érez? Cikkünkben egy lenyűgöző képességünket, a társas észlelést járjuk körül.

Heider és Simmel 1944-es klasszikus kísérletükben egy kisfilmen mozgó háromszögeket és köröket mutattak a résztvevőknek, majd megkérdezték tőlük, hogy mi történt a filmen. A válaszok alapján a résztvevők a kis alakzatokat egy történet résztvevőinek látták, mindegyik alakzatot a maga szándékával és személyiségével ruházták fel. De miért? Miért ruházunk fel automatikusan kis mozgó háromszögeket szándékokkal és személyiségjegyekkel? Úgy tűnik, hogy az ember elő van hangolva az ilyenfajta következtetésekre. Majmok például nem mutatnak arra utaló jeleket, hogy bármit is látnának a videóban a mozgó alakzatokon kívül. Mi, emberek azonban igen, és ez kapcsolatban áll azzal, ahogy egymást látjuk.

A társas észlelés

Észre sem vesszük azt a hatalmas mennyiségű munkát, amit az agyunk végez a mindennapokban. Egy nagy részét ennek a munkának a társas világban való navigáció teszi ki, vagyis az, hogy ki kicsoda, ki hogy érzi magát, ki mit szeretne elérni, ki kivel milyen kapcsolatban van, és annak dekódolása, hogy ránk hogyan reagálnak mások. Ha ránézünk valakire, beazonosítjuk az arca és a hangja alapján, hogy ki ő, leolvassuk az arckifejezéséből és a mozgásából az érzelmi állapotát, a mozdulataiból pedig következtetünk a céljaira. Például nemcsak azt látjuk, hogy a barátunk keze mozog a cukor felé, hanem hogy a barátunk nyúl a cukor felé, hogy beleöntse a kávéjába. Látjuk azt is, hogy gyorsan mozog, a szemöldökét összeráncolja, így arra következtetünk, hogy biztosan ideges.

Ezeket a műveleteket a másodperc törtrésze alatt és folyamatosan egymás után végzi az agyunk.

Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy félre tud siklani az észlelésünk. Például előfordulhat, hogy nem ismerjük fel, hogy a párunk ideges és azt sem tudjuk, mi lehet az oka. Ugyanakkor meglepően pontos következtetéseket vonunk le már nagyon szegényes információ alapján is. Egy széles körben alkalmazott kísérleti technika során mozgó fénypontokat mutatnak a résztvevőknek. A fénypontok egy valamilyen tevékenységet végző ember ízületeinek mozgását követik le, úgy hogy az ember ne látszódjon, csak a fényfoltok. A vizsgálatok eredményei szerint az így együtt mozgó fényfoltokat automatikusan mozgó emberekként észleljük, sőt ezekről az emberekről meglepően pontos következtetéseket tudunk levonni. 

A fénypontok mozgása alapján képesek vagyunk felismerni a mozgást végző ember nemét, érzelmi állapotát, de akár azt is, hogy mozgásával át akar-e verni valakit, vagy hogy milyen státusza van egy csoportban. Ráadásul a random szintnél jobban tudták megítélni a résztvevők azt is, hogy a mozgást végző embernek milyen a szaporodási sikeressége. Tehát rengeteg információra tudunk következtetni már csupán a mozgás alapján.

Ki kicsoda?

Természetesen a legtöbb társas információt az arcok hordozzák. Mi mindent olvasunk le egy arcról? Először tudni kell kié az az arc. Itt rögtön problémákba ütközünk, hiszen egy arc rengeteg különböző arckifejezést felvehet, minden szögből máshogy néz ki, és a megvilágítás is módosítja, hogy hogyan látjuk.

Emiatt igen nehéz út vezetett a mai arcfelismerő rendszerek kifejlesztéséig, és mi mégis egy szempillantás alatt kiválasztjuk a parkban üldögélő emberek közül a barátunkat.

A látvány vizuális információja a retinából először a tarkónkhoz érkezik, az elsődleges látókéregbe. Itt kezdi el agyunk összerakni a retinából kapott foltokból az éleket, alakzatokat, elmozdulásokat. Már itt külön alterület felel azért, hogy felismerje, hogy a látott képen van-e arc. Azt még nem tudjuk, hogy kié vagy milyen arc, de már tudjuk, hogy ez egy arc. Innen az információ specializált agyterületekre kerül, valahova a tarkónk és a halántékunk alsó része közötti területre. Itt zajlik az arcok felismerése. A látott arcot itt már részletesebben összerakja az agyunk az olyan statikus jelzések alapján, mint az orr elhelyezkedése és mérete, a szemöldök alakja vagy az arc vonala. Ezután az agy megkeresi a megfeleléseket a már korábban látott hasonló arcokkal. Ha ez megvan, akkor aktiválódik az illetővel kapcsolatos tudásunk és emlékeink. Ezt a párszáz eseménydús milliszekundumot követően teljes bizonyossággal integetünk a barátunknak a parkban, és csak ritkán fordul elő, hogy valami hiba folytán egy teljesen idegen ember felé indulunk el.

Te hova tartozol?

Mi az, amit még felismerünk egy arcból? Például azt, hogy milyen csoporthoz tartozik az illető. Férfi vagy nő? Milyen etnikumhoz tartozik? Milyen idős lehet? De az ilyen alapvető kategóriákon kívül meg tudjuk becsülni az illető társadalmi státuszát, szakmáját, sőt még szexuális orientációját is. Ezekre a kategóriákra, sztereotípiákra általában ugyanúgy statikus jelzések alapján következtet agyunk, mint az arcfelismerés esetében. A férfias vagy nőies arcvonások, a bőrszín, a ráncok vagy a ruházat viszonylag állandó jellemzők egy-egy találkozáson belül. Ennek megfelelően többnyire ugyanaz az agyterület végzi el ezt a kategorizációt, amelyik felismerte az arcot a halántékunk alsó részénél. Mint ahogy az arcfelismerésnél láttuk, itt is a kategorizációt követően aktiválódik előzetes tudásunk, tapasztalataink a kategóriával kapcsolatban.

Máshogy viselkedünk egy idős nénivel, mint egy fiatal férfival szemben. Ez a kategorizáció pedig nagyban segíti az interakcióink gördülékenységét. Megakasztaná a beszélgetést, ha csókolommal köszönnénk egy 22 éves férfinak majd erősködnénk, hogy üljön le, biztos fáradt, míg az idős hölggyel határozottan kezet fognánk, majd háton veregetnénk, hogy adja át a helyét. Így a kategorizáción nyugvó elvárásaink előkészítik és gördülékennyé teszik az interakciókat. Ugyanakkor ugyanez a hatásmechanizmus működik akkor, amikor előítéletesen viselkedünk valakivel szemben. Automatikus kategóriáink hasznosak, de könnyen vezethetnek tévútra is.

Milyen ember vagy te?

Egy másik érdekes információ a személyiség, személyiségvonások. Vizsgálatok szerint

meglepően egyöntetűen ítéljük meg mások személyiségét az arcvonásaik és arckifejezéseik alapján.

Ezek az ítéletek ugyanazon a kategorizáción alapulnak, mint az előbb említett sztereotípiák, valamint részben ugyanazokon agyterületeken zajlanak, de nem teljesen. A személyiségvonásokra való következtetésekben már részt vesz az amigdala is, ami a fülünktől kicsit előrébb található, mélyen az agyban. Az amigdala egyik funkciója a fenyegetések felismerése, így érthető, hogy más emberek esetében is monitorozza, hogy pl. ki milyen agresszív.

Ezek az információk állnak össze végül egy személyiségképpé. Akkor lesznek pontosak ezek az ítéleteink, ha releváns kategóriákat alkalmazunk, amelyeket valid tapasztalatok alapján alkottunk. Tehát ha a gyermekünk óvónénije hasonlít az első főnökünkre, akivel nagyon rossz viszonyunk volt, és ez alapján az óvónénit is elkezdjük rossz fényben látni, az valószínűleg nem lesz egy pontos ítéletalkotás. A kategóriát egyetlen ember alapján hoztuk létre (természetesen automatikusan), tehát nem nyugszik valid információn, továbbá az adott esetben ez nem is számít igazán releváns tapasztalatnak.

Mutasd, mit érzel!

Olyan dinamikusabb információkra is következtetünk egymást vizsgálva, mint amilyenek az érzelmek. Az érzelemfelismeréshez az információ ugyanúgy az elsődleges látókéregből indul útnak, de most a halántékunk felső része felé veszi az irányt. Itt az arckifejezések és testbeszéd alapján próbál agyunk következtetni az adott illető érzelmi állapotára. Ez azonban nagyon kontextusfüggő lehet. Ugyanaz az arckifejezés lehet a rémület jele egy horror film alatt, de lehet a meglepetés jelzése is egy születésnapi ajándék láttán.Tehát a kontextusról és a helyzetről rendelkezésünkre álló információt is felhasználjuk. Azt láttuk, hogy a statikus kategóriák, mint a nem vagy az életkor hogyan teheti gördülékennyé az interakciókat. Az érzelmek felismerése ennél még sokkal fontosabb. A pillanatról pillanatra lekövetett érzelmi reakciók lehetővé teszik a viselkedés gyors összehangolását.

Például ha egy buli közben észlelni tudjuk, hogy az egyik barátunk rosszul van, rögtön tudunk cselekedni.

Sőt, a mi arckifejezésünk változása a többi barátunk figyelmét is felhívja rá, hogy valami probléma van, így gyorsan össze tudjuk hangolni a viselkedésünket a probléma megoldása érdekében.

A társas agy

Látjuk tehát, hogy a hatékony együttműködésünket, és a társas világban való navigációt kiterjedt agyi központok támogatják. Ezeknek a központoknak az egészét mint rendszert hívjuk a társas agynak. A társas agy segítségével következtetünk a személyazonosságon, a csoport-hovatartozáson és az érzelmeken kívül egymás szándékaira és tudására is.

Ez a háttere az ember hihetetlenül hatékony társas viselkedésének, ez az ún. kulturális intelligencia pedig fajunk sikerének alapja. Ha összezárnánk 50 csimpánzt egy hétfő reggeli metró szerelvényben, a csimpánzok megölnék egymást. Mi emberek képesek vagyunk több tízezer fős rendezvényeken is békésen együttműködni, együtt szórakozni, együtt dolgozni, több milliárd fős társadalmakat fenntartani. Ennek a sikernek a záloga pedig ott van a két fülünk között.