Légy az a felnőtt, akire gyermekként szükséged lett volna! – Útmutató a belső gyermekünk megértéséhez

Gyakran előfordul, hogy egy jelentéktelennek tűnő apróság is váratlanul nagy érzelmi vihart kavar benned? Könnyen felkapod a vizet, vagy mélyen megbánt akár egy építőnek szánt kritika is? Elönt a szorongás látszólag minden ok nélkül? És néha olyan helyzetekben is kicsinek, tehetetlennek érzed magad, amelyekben racionálisan tudod, hogy képes lennél helytállni? Ha ismerősek ezek az élmények, valószínűleg nem csak a jelenre reagálsz. Ilyenkor gyakran régebbi tapasztalatok aktiválódnak bennünk – és lehetséges, hogy a belső gyermeked próbálja meg így felhívni magára a figyelmet.

A belső gyermek kifejezés sokaknak idegenül vagy elcsépelten hangozhat, pedig mindannyiunkban él egy gyermeki rész. Akármennyire is felnőttként tekintünk magunkra, tagadhatatlan, hogy mindannyian sebezhető, mások gondoskodására szoruló lényként jöttünk a világra. Bár az idő telik, a korai élményeink nem tűnnek el – ezek azok az alapkövek, amik meghatározzák későbbi működésünket.

Még ha szeretnénk is elfelejteni a múltat, újra és újra le fogjuk játszani gyermekkori dinamikáinkat, mindaddig, amíg szembe nem merünk nézni ezzel a belső gyermeki részünkkel. A valódi felnőttkor talán ott kezdődik, ahol már nem másoktól várjuk a régi gyermekkori szükségleteink kielégítését, hanem mi magunk vesszük kezünkbe az irányítást.

Cikkünkből kiderül:

1. Mit jelent a belső gyermek kifejezés pszichológiai értelemben?
2. Hogyan kerüljük el, hogy tudomást vegyünk a belső gyermekünkről?
3. Hogyan lehetünk a belső gyermekünk szövetségesei?

Mit nevezünk pszichológiai értelemben belső gyermeknek?

A belső gyermek pszichológiai értelemben azt a részünket jelenti, ahol a gyermekkori élményeink érzelmi lenyomatai, kapcsolati mintái és túlélési stratégiái élnek tovább.

Ez a rész nemcsak a fájdalom forrása lehet, hanem az öröm, a játékosság, a kíváncsiság és az életerőnk táplálója is.

A belső gyermekünk egyszerre őrzi a gyermekkori sérelmeinket és azt a nyitottságot és sebezhetőséget, amivel egykor a világ felé fordultunk.

Bár a felnőtt lét megköveteli az érzelmi kontrollt, ezek a részeink nem tűnnek el: a feldolgozatlan élmények és elfojtott szükségletek tovább élnek bennünk, gyakran észrevétlenül irányítva a reakcióinkat.

Carl Jung pszichoanalitikus szerint ez a rész a tudattalanunk egyik fő mozgatórugója: sok ösztönös érzelmi reakciónk ered innen. Gyermekként a világot erősen magunkra vonatkoztatva, egocentrikusan értelmezzük – így amikor gyerekként valamilyen sérelem ér minket, könnyen alakulnak ki olyan hiedelmeink, hogy velünk van a baj, nem vagyunk elég jók vagy elég fontosak. Így hiába „növünk fel": az érett, szabályozó felnőtt részünk mellett mindig felbukkan majd a gyermeki részünk az érzelmileg megterhelő szituációkban. Az ilyenkor bekapcsoló automatikus hiedelmek és érzések agresszív, egocentrikus, depresszív, szorongató vagy önhibáztató reakciók, és legtöbbször nem racionálisak.

Ezért történhet meg, hogy egy hétköznapi helyzetben – például amikor a párunk nem ír vissza egy üzenetre – felnőttként nem egyszerűen csalódottságot érzünk, hanem mély elutasítottságot, pánikot vagy szégyent,

mintha újra magára hagyott kisgyermekek lennénk.

Miért fontos foglalkozni a belső gyermekünkkel, és hogyan szoktuk ügyesen elkerülni ezt?

A belső gyermek nem lehet az ellenségünk, sem valami olyan, amit „meg kell fejlődnünk". Éppen ellenkezőleg:

minél kevésbé vagyunk vele valódi kapcsolatban, annál erősebben fogja befolyásolni a reakcióinkat.

Amikor azonban elkezdjük megérteni a jelzéseit, és partnerként kezelni ezeket az érzéseket, egy sokkal stabilabb, szabadabb és hitelesebb élet felé indulhatunk el.

A belső gyermekkel való foglalkozás pszichológiai értelemben a gyermekkorból hozott tudatalatti késztetéseink megértését és adaptív kifejeződésének gyakorlását jelenti. Segítségével megtanulhatjuk szabályozni a szorongásunkat, növelhetjük az érzelmi rugalmasságunkat, és egészségesebb kapcsolatokat ápolhatunk. A cél az, hogy a bölcs felnőtt énünk ne elnyomja, hanem gondoskodjon erről a gyermeki részről, és ne a környezetünktől várjuk, hogy betöltse a mélyen gyökerező hiányokat.

Persze könnyebb ezt mondani, mint megvalósítani. Leggyakrabban négyféle hibába esünk, amelyek megnehezítik a gyermekkori mintázataink integrálását:

1. Elkerülés és tagadás: sokan úgy tekintenek a múltra, mint ami felnőttként már nem releváns. Ám attól, hogy szándékosan nem foglalkozunk ezzel a részünkkel, az érzéseink nem tűnnek el, csak kerülőúton – például megmagyarázhatatlan szorongásként vagy kapcsolati feszültségként – törnek felszínre.
2. Félelem és hibáztatás: az is előfordulhat, hogy haraggal vagy szégyennel fordulunk a saját sebezhetőségünk felé, és a belső gyermeki részünket hibáztatjuk a „gyengeségeinkért”. Pedig a szégyen az integráció egyik legfőbb akadálya; az önegyüttérzés az, ami valóban segíthet, nem az önkritika.
3. A kontroll átadása: nem a legjobb az sem, ha – bár validáljuk a gyermekkori mintáinkból eredő érzéseinket – hagyjuk, hogy teljesen uralják a működésünket. Mindenképpen jó elfogadni ezeket az érzéseket, azt azonban nem hagyhatjuk, hogy az ilyen impulzusaink vegyék át a felnőtt életünk felett az irányítást. Az érzéseink ítélkezésmentes megfigyelése többet segíthet, mint az impulzív megcselekvésük.
4. A sürgetés: sokan csak azért végeznek önismereti munkát, hogy a kellemetlen érzések „gyorsan múljanak el”. Ez azonban nem valódi kapcsolódás önmagunkkal, hanem a tünetek elfojtása. A gyógyulás nem egy gyors beavatkozás, hanem egy türelmet igénylő, hosszú folyamat.

Hogyan válhatunk azzá a felnőtté, akire gyermekként szükségünk lett volna?

1. Értsük meg, mely érzések és minták származnak a gyermekkori sérelmeinkből

A gyermekkori sérülések valódi fájdalmat hagynak maguk után, de nem csak arról szólnak, hogy mit kellett elszenvednünk. Azok a megküzdési módok, amiket gyerekként kialakítottunk – még ha ma már gátolnak is – , akkor a túlélésünket szolgálták.

Felnőttként akkor tudunk kilépni ezekből, ha elkezdjük megfigyelni a visszatérő, automatikus reakcióinkat.Tipikusan ilyen például a megfelelési kényszer, a perfekcionizmus, a konfliktuskerülés, a túlzott önkritika, a magánytól vagy elhagyástól való félelem vagy a szociális izoláció.

Gyakorlati tipp: ismerjük fel, amikor a reakcióink túlzóak ahhoz képest, ami történik. Ilyenkor álljunk meg egy pillanatra, és kérdezzük meg magunktól: „Hány évesen éreztem ezt, amit most – hány évesnek érzem most magam lélekben? Ez a reakció a felnőtt énemé vagy egy régi, fiatalabb részemé?"

Segíthet különválasztani a múlt fájdalmát a jelen valóságától, ha lelassulunk egy percre.

2. Engedjük el a szégyent, az önhibáztatást, és éljük meg a többi érzelmet, ami bennünk van

A szégyen az egyik legnehezebb érzelem: elhiteti velünk, hogy nem vagyunk elég jók, és nem érdemlünk szeretetet. A legtöbb belső gyermek sebünk ebből az érzésből származik. A gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy az ítélkezést megértéssel helyettesítsük. Engedjük meg magunknak azokat az érzelmeket is, amiket gyermekként el kellett fojtanunk. Ha fájdalmat érzünk, sírjunk; ha dühöt, törekedjünk arra, hogy biztonságos keretek között ki tudjuk fejezni azt is; ha szeretnénk felszabadultan örülni, ugráljunk, énekeljünk vagy táncoljunk – bármi jó lehet, ami segíti az önkifejezést.

Az érzelmek szabadon engedése felszabadítja azt a belső energiát, amit eddig az elfojtásukra használtunk.

Gyakorlati tipp: Próbáljuk ki, hogy belső párbeszédet folytatunk a belső gyermekünkkel, amikor azt érezzük, hogy triggereli valami. Mondhatunk például hasonlókat: „Látlak téged, és átérzem azt, amit érzel. Teljesen érthető, hogy így érzed magad (például félsz), de itt vagyok veled, már nem vagy egyedül."

3. Tanuljunk meg úgy gondoskodni magunkról, ahogy a mi szüleink nem tudtak

Az angol reparenting kifejezés jelentése, hogy a saját szüleink helyett olyan gondviselői leszünk a belső gyermekünknek, amilyennek mi is örültünk volna régen. Felnőttként gyakorolhatjuk azt, hogy olyan biztonságot és elfogadást nyújtsunk minden énrészünknek, amilyenre valójában szükségünk lett volna. Validáljuk az érzéseinket, ne hibáztassuk magunkat miattuk! Amikor például szorongás, önutálat vagy harag önt el, próbáljunk meg nem magunk ellen fordulni. Ha türelemmel és elfogadással fordulunk minden érzelmünk felé, nagy eséllyel képesek leszünk előbb-utóbb megoldani az ilyenkor felmerülő problémáinkat. Felnőttként képesek vagyunk megnyugtatni magunkat, jogunkban áll határokat húzni és megvédeni magunkat. Már nem vagyunk tehetetlen gyermekek.

Gyakorlati tipp: Az előzőekben javasolt belső párbeszédet akár folytathatjuk is. Ahhoz, hogy jól gondoskodjunk önmagunkról, feltehetjük például ezeket a kérdéseket: „Mire van most szükséged tőlem? Mitől félsz? Mitől éreznéd jobban magad?"

További utak a belső gyermekünkhöz

A fentieken túl számos egyéb módszer is támogathatja a belső gyermeki részünk integrálását. Kiváló eszköz például a naplózás, ahol akár konkrét párbeszédeket is lejegyezhetünk: modellezhetjük, hogyan zajlana egy beszélgetés a bölcs felnőtt és a gyermekkori énünk között. De leírhatjuk azt is, hogy hogyan kapcsolódnak a jelenben megélt érzéseink a múltban átéltekhez. Egy levél megírása egykori önmagunkhoz szintén mélyen gyógyító hatású lehet, ahogy a különböző vizualizációs és meditációs gyakorlatok is segíthetnek közelebb kerülni a valódi önelfogadáshoz és így a jelenünk teljesebb megéléséhez is.

Könnyen átélhetjük a pozitív gyermeki kvalitásainkat, például ha gyermekekkel töltünk időt, játszunk, vagy olyan tevékenységeket gyakorolunk, amelyeket gyerekként is szerettünk űzni. Legyen az valamilyen játék, sport, kreatívkodás – ezek mind elő tudják csalogatni a gyermeki felszabadult énünket.

A módszerektől függetlenül, ahhoz, hogy integráljuk magunkba a gyermeki részünk fájdalmait, a legfontosabb a konzisztencia. Ahogy egy hús-vér gyermeknek, úgy a belső gyermekünknek is mindenekelőtt biztonságra és megbízhatóságra van szüksége.

A valódi változást nem az egyszeri nagy gesztusok, hanem az a kitartó figyelem és gondoskodás hozza el, amivel nap mint nap saját magunk felé fordulunk.