Felnőni önmagunkért: mit jelent felelősséget vállalni a saját gyógyulásunkért?

Önmagunk megismerése és a gyógyulás egész életen át tartó küzdelmes és sokszor kusza folyamat. Előfordul, hogy annyira szeretnénk megérteni, miért vagyunk olyanok, amilyenek, hogy közben elfelejtjük: a múlt történései ugyan hatással voltak ránk, de felnőttként már mi alakítjuk életünket. Könnyű elveszni a múlt folyamatos boncolgatásában, és belehajszolni magunkat a reménybe, hogy ha mindent megfejtünk, majd jobban leszünk. Pedig a valódi változás nem ott, hanem a jelen döntéseiben és a felelősségvállalásban történik. De mit is jelent valójában felelősséget vállalni a saját gyógyulásunkért, és hogyan kezdhetjük el ezt gyakorolni a mindennapokban?

Vannak történések, amikre semmilyen befolyásunk nem volt és nem is lehetett: nem mi döntöttük el, hogyan vártak minket a szüleink csecsemőként, hogy milyen környezetbe születtünk, vagy hogy éppen háború dúl-e a szomszédos országban, és hogy milyen válságok rázzák meg a világot körülöttünk. És természetesen tényleg van olyan, hogy egy külső tényező utunkat állja, de azt soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik dönthetünk arról, hogyan viszonyulunk mindehhez, és mit kezdünk azzal, ami történt és történik velünk. Mi alakíthatjuk, hogy milyen jelentést adunk ezeknek a tapasztalatoknak, és milyen lépéseket teszünk mostantól.

Cikkünkből kiderül:

1. Hogyan kezdjünk el felelősséget vállalni a saját életünkért?
2. Miért kulcs a felelősségvállalás az önismereti folyamatunkban és a kapcsolataink alakulásában?
3. Miért olyan nehéz néha, és hogyan lehet mégis elkezdeni?

A felelősségvállalás az önismereti munka egyik alapköve. Nélküle könnyen beleragadunk az önsajnálatba, a tanult tehetetlenségbe, vagyis abba a meggyőződésbe, hogy mindenért a külső körülmények vagy a megváltoztathatatlannak hitt adottságaink és hibáink okolhatók. Pedig

a valódi változás akkor kezdődik, amikor felismerjük: a hozzáállásunk és a döntéseink igenis a mi kezünkben vannak.

Miért fontos a felelősségvállalás a gyógyulásban?

Felelősségvállalás nélkül nincs gyógyulás. Nem véletlen, hogy a terápiás folyamat során is elérkezik egy pont, amikor a segítőnk szembesít minket azzal: milyen szerepet játszunk mi magunk a saját nehézségeink fennmaradásában, és mit tehetnénk másképp. Hiszen bár mindenkinek vannak traumái, veszteségei és korlátozó körülményei, a különbség abban rejlik, ki mit kezd ezekkel.

Aki képes felelősséget vállalni a saját érzéseiért, döntéseiért és reakcióiért, az lépésről lépésre visszaveszi az irányítást az élete fölött.

Ezt a gondolatot fogalmazza meg találóan Feldmár András Most vagy soha című könyvének kezdő idézete is:

„Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem? Ha csak magamért fáradozom és állok ki, mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?” (Hillél rabbi)

Az idézet három kulcsfontosságú üzenetet hordoz:

1. Mindenki felelős a saját gondolataiért, érzéseiért és döntéseiért. Nem várhatjuk el mástól, hogy helyettünk oldja meg a problémáinkat, vagy megmentsen minket a saját életünktől.
2. Csak akkor tudunk másokhoz valóban őszintén kapcsolódni, és másokon segíteni, ha előbb önmagunkkal rendben vagyunk. Ha képesek vagyunk elfogadni és szeretettel hordozni a saját sebezhetőségünket, nehéz érzéseinket és akár szégyenteljesnek hitt tulajdonságainkat is.
3. Ez a folyamat akkor tud elindulni, ha elkezdjük most. Nem holnap, nem a következő terápiás ülés után, nem amikor majd „készen állunk rá” – hanem épp most van itt az ideje változtatni.

A felelősségvállalás tehát nemcsak a gyógyulás, hanem az önismeret mélyítésének is alapfeltétele. Amíg másokat, a múltat vagy a körülményeket hibáztatjuk, addig nincs terünk arra, hogy valóban szembenézzünk a saját szerepünkkel, a működési mintáinkkal és a döntéseink következményeivel. Amint viszont elkezdjük vállalni a saját részünket, nemcsak önmagunkhoz kerülünk közelebb, hanem a kapcsolataink minősége is megváltozik. Kapcsolataink őszintébbek, átláthatóbbak és egyenrangúbbak lesznek, hiszen már nem elvárással vagy rejtett sérelmekkel fordulunk mások felé, hanem felelősséget vállalunk a saját érzéseinkért és határainkért.

A terápia akkor kezd igazán működni, amikor már nemcsak a múlt megértésére törekszünk, hanem elkezdjük azt keresni, hogy mit tehetünk a jelenben. Mert a múltat már nem tudjuk megváltoztatni — a jelent és a jövőt viszont igen.

De miért olyan nehéz felelősséget vállalni?

Bár elméletben sokan belátjuk, hogy a saját életünk alakulásáért végső soron mi vagyunk a felelősek, mégis gyakran ellenállást érzünk, amikor valóban szembe kell néznünk a saját szerepünkkel egy-egy nehéz helyzetben. Ennek több oka is lehet:

Összekeverjük a felelősségvállalást a hibáztatással.

1. Sokunk fejében a felelősség szóról azonnal a bűntudat, a megszégyenítés vagy a hibáztatás régi élményei ugranak be. Pedig a felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy mi tehetünk minden rosszról, ami velünk történt – hanem azt, hogy dönthetünk arról, most hogyan viszonyulunk hozzá.

Nem volt előttünk egészséges minta.

1. Ha gyerekként nem láttuk, hogy a szüleink beismerték volna tévedéseiket, bocsánatot kértek volna, vagy vállalták volna a következményeket, mi sem tanulhattuk meg, hogyan lehet ezt biztonságosan és tisztán csinálni. Ha a dolgokat inkább a szőnyeg alá söpörték, nekünk is ez maradt a megküzdési stratégiánk.

Fájdalmas szembenézni a saját részünkkel.

1. Beismerni, hogy a jelenlegi helyzetünk nemcsak a külső körülmények vagy a múlt miatt ilyen, hanem a saját döntéseink, elkerüléseink, félelmeink és reakcióink is szerepet játszanak benne, fájdalmas lehet. Hiszen ezzel együtt jár a bűntudat, a szégyen vagy az önmagunkkal szemben érzett csalódottság.

A perfekcionizmus és a sérülékenység félelmetessé teszi.

1. Aki nehezen viseli a hibákat, vagy úgy érzi, tökéletesnek kell lennie, annak különösen nehéz elismerni, hogy időnként rosszul döntött vagy hibázott. A felelősségvállalás kiszolgáltatottá tesz, mert vállalni kell: én sem vagyok tökéletes.

Gyakran észre sem vesszük a hárítást.

1. Sokszor annyira belénk ivódott a felelősség elkerülése, hogy már fel sem tűnik, amikor másokat vagy a körülményeket okoljuk, miközben a saját szerepünket nem látjuk. Leginkább akkor jellemző ez, ha gyerekként a saját érzéseink nem számítottak, vagy a környezetünk bagatellizálta, amit megéltünk.

Pedig éppen ez a szembenézés a legfelszabadítóbb lépés: amikor képesek vagyunk elismerni, hogy bizonyos dolgokban igenis mi döntöttünk így vagy úgy – nem azért, mert minden rajtunk múlt, hanem mert most mi dönthetünk arról, hogyan tovább. És már ez a felismerés elég ahhoz, hogy elinduljunk a gyógyulás, a változtatás és a belső szabadság felé.

Hogyan kezdjünk el felelősséget vállalni magunkért?

Először is, ne féljünk szembenézni a jelenlegi helyzetünkkel. Ne tagadjuk, ne szépítsük, ne bagatellizáljuk. Legyen bátorságunk kimondani: „Itt tartok most” vagy „Ez van most”. Az őszinteség már önmagában hatalmas lépés.

Ezután kezdjünk el különbséget tenni aközött, ami rajtunk múlik, és ami felett nincs befolyásunk. Nem tudjuk megváltoztatni a múltat. Nem tudjuk kontrollálni, hogyan viselkednek mások. De azt eldönthetjük, hogyan reagálunk mi, mit választunk, milyen gondolatokat és szokásokat építünk be a mindennapjainkba.

A reziliencia – a lelki teherbírás és rugalmasság – egyik alapja, hogy felismerjük a saját szerepünket a helyzeteink alakulásában. El kell fogadnunk, hogy még az élet kihívásai is bizonyos mértékben a döntéseink következményei. Ugyanígy a boldog pillanataink sem véletlenek: azokért is tettünk valamit.

Fontos észben tartani, hogy mindez nem megy egyik napról a másikra. A felelősségvállalás és a tudatosság is gyakorlat kérdése. Meg kell tanulnunk úgy választani, hogy az hosszú távon a saját javunkat szolgálja. Ugyanígy gyakorolni kell, hogyan vállaljunk felelősséget a kellemetlen következményekért is, és hogyan lépjünk tovább szeretettel.

A belső szabadság nem más, mint önismeretből fakadó tudatos választási lehetőség.

Amíg nem vagyunk tudatában annak, kik vagyunk, milyen beidegződések és minták irányítanak minket, addig valódi szabadságunk sincs. Csak ha megismerjük magunkat – a gondolatainkat, érzelmeinket, félelmeinket, vágyainkat és automatikus reakcióinkat –, akkor leszünk képesek valódi, önazonos döntéseket hozni.

Az önismeret ráadásul nemcsak azt alakítja át, ahogy önmagunkat látjuk, hanem azt is, ahogyan mások viszonyulnak hozzánk. És amikor már tudjuk, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek, és mit kezdhetünk ezzel, akkor leszünk képesek tudatosan felelősséget vállalni a döntéseinkért, a tetteinkért, a saját gyógyulásunkért.

Mert minden változás itt kezdődik: a döntéssel, hogy nem várom tovább kívülről a megoldást. Mert ha nem most, mikor? És ha nem én, akkor ki?