Miért nem szeretünk dolgozni? És miért vágyunk rá mégis?

„Teljesen mindegy, mit csinálsz, a lényeg csak az, hogy szeresd!” – hangzik el minden egyes pályaválasztás alkalmával ez a meglehetősen elkoptatott bölcselet. Igazság termesztésen van benne, ugyanakkor azt is érezzük, hogy ennyire azért mégsem egyszerű a helyzet. Dolgozni kell, nincs mese. Legtöbben akarunk is. Nem jelent gondot ez sem. Csakhogy sokan képtelenek vagyunk tiszta szívvel szeretni a munkánkat – még akkor is, ha az történetesen életünk álma. Vajon miért? Patterman Péter pszichológus véleménycikke.

Sigmund Freudtól kérdezték egyszer, hogy milyen szerinte egy valóban egészséges ember. „Képes dolgozni és szeretni” – felelte a pszichoanalízis atyja nemes egyszerűséggel. Kiválóan ragadta meg a lényeget. Nyilvánvaló persze, hogy nem mindenki egészséges, aki kielégítő munkahelyi teljesítményre képes, de feltehetően nem is ez volt Freud valódi üzenete. Ő arra gondolhatott inkább, hogy pszichés jóllétünk megannyi komponense közül az egyik legfontosabb elem

az érdemi munkavégzésre való képesség és hajlandóság együttes jelenléte.

Intuitíve is érezzük talán, hogy valami gond van akkor, amikor nem vagyunk képesek és motiváltak arra felnőttként, hogy valamiféle hivatásunk vagy rendszeres elfoglaltságunk legyen. Ilyenkor nemcsak a biztos pénzkeresés lehetőségétől, hanem megannyi értékes dologtól szigetelődünk el egyszerre. Emberi kapcsolatokat, gyakorlati tapasztalatokat és fejlődési lehetőségeket szalasztunk el – személyes identitásunk potenciális építőköveiről már nem is beszélve! Mintha a világ egy komplett része tűnne el előlünk a süllyesztőben.

Ez azonban csak az egyik oldala a képzeletbeli éremnek, hiszen sokak számára a munka világa még mindezen pozitívumok ellenére sem igazán élvezet. Azt ugyanis embertársaink egy nem kicsi része olyan stresszorként éli meg, amellyel minden egyes hétköznap szembe kell néznie. Egy kicsit talán mindannyian nyűgnek, tehernek és a szabadsághoz való jogunk valóságos megsértőjének látjuk munkahelyünket. Pedig nem kellene. Hogyan lehetséges az, hogy ennyire ambivalens módon kötődjünk valamihez? Mégis miért akarunk dolgozni, ha aztán alig várjuk, hogy otthagyhassuk végre azt a bizonyos mókuskereket?

Ezért van szükségünk rendszeres munkavégzésre

Marie Jahoda, a munkanélküliség lélektanának egyik legjelesebb kutatója mindig is úgy vélte, hogy egy hétköznapi ember mentális egészségének kialakításához és megőrzéséhez optimális szociális környezetre van szüksége. Jahoda szerint azonban a hivatás és a munkavégzés is nélkülözhetetlen elemei ennek a bizonyos társas közegnek. Egy munkahely ugyanis nem csak arra jó, hogy jövedelmet és megélhetést biztosítson. Az egy úgynevezett manifeszt funkciója csupán, amely mindannyiunk számára világos és kívánatos.

Vannak azonban ennél sokkal fontosabb funkciói is, amelyek ahhoz képest, hogy központi szerepet játszanak pszichés jóllétünkben, szinte teljesen látensek, vagyis rejtettek. Mik lehetnek számunkra a munkavégzés titkos előnyei? Nos, Jahoda szerint ezek: „Először is, megszabja az adott nap időstruktúráját. Másodszor, rendszeres társas kontaktusokat biztosít a nukleáris családon kívüli személyekkel. Harmadszor, olyan célokat követel meg az egyéntől, amelyek túlmutatnak az individuális törekvéseken. Negyedszer, meghatározza a státust és az identitást. És végezetül, aktivitásra késztet.”

Nézzük meg kicsit részletesebben is ezeket!

Habár sokszor nem vesszük észre, munkahelyünk mégis nagyon hatékonyan képes strukturálni az időnket. Ez a fajta rendszeresség márpedig egyáltalán nem elviselhetetlen! Segít „tájékozódni az időben”, s egy kifejezetten kellemes ritmust ad az életnek. Nélküle szinte teljesen szétfolynának a napok, a hetek és a hónapok a kezünkben.

Azon apróság újfent gyakran elkerülni a figyelmet, hogy egy munkahely a közös élményszerzésre és a gondolatok/érzések másokkal való megosztására is lehetőséget ad az embereknek. A családunkon kívüli társas érintkezések megléte életünk egyik legégetőbb szükséglete. Ennek kielégítését a munka nem csak, hogy lehetővé teszi, de egyenesen megköveteli.

Munkahelyi feladataink rendszerint a hozzáértés élményét és az alkotás örömét is biztosítani tudják nekünk. Ha illenek hozzánk, akkor akár még a mechanikusabb tevékenységek is a teljesítmény és a siker megalapozói lehetnek. Munkavégzés közben ugyanis az ember úgy érezheti, hogy egy adott termék vagy szolgáltatás megvalósításában lényegében ő is fontos szerepet játszik.

Talán fel sem tűnik már, de arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?”, sokan a hivatásunkkal felelünk. „Tanár. Rendőr. Postás. Újságíró. Politikus. Szakács” – vágjuk rá. Na de miért? Nos, azért, mert a munka a személyes identitás és a társadalmi státus egyik legfőbb forrása. Foglalkozásunk nemcsak a szociális pozíciónkat, hanem az énképünket is mélyen meghatározza.

Nélküle újra kellene definiálnunk önmagunkat!

Végül, de nem utolsó sorban a munkavégzés legtöbbünk számára testi és szellemi frissességünk legfőbb karbantartója. Ne feledjük, hogy lényegében mindegyik munkakör valamilyen szintű fizikai és/vagy mentális erőfeszítést igényel. Ez egyrészt azért előnyös, mert rendszeres aktivitást biztosít az agyunknak és a testünknek, másrészt pedig azért, mert a közös célok elérése érdekében önmagunk meghaladására ösztönöz bennünket. Mindez gyakorlatilag nélkülözhetetlen pszichénk egészségéhez.

Ezért nem szeretjük a munkát mégsem

Habár Jahoda elmélete szépen foglalja össze azokat a tényezőket, amelyeket munkahelyünk tud adni mentális jóllétünknek, valami mégsem stimmel ezzel az egésszel. Jól tudjuk elvégre, hogy nem ritkán a munka az elsődleges oka testi-lelki megbetegedéseinknek. A gyakori stressz és a sok kellemetlenség miatt ugyanis az rendszerint nem javítani, hanem inkább rontani szokott az egészségügyi állapotunkon. Szükség esetén azonban még ezzel is ügyesen megbirkózunk. De akkor mégis miért nem érezzük annyira jól magunkat, ha munkát vállalunk?

Talán kultúránk konvencionális felfogása és társadalmunk pejoratív hozzáállása miatt. Karl Marx, a híres filozófus találóan fogalmazta meg korábban, hogy mi lehet szerinte az említett bajok forrása. Ő úgy vélte, hogy az ember az ipari forradalom kora óta egyszerűen képtelen „kívánatos helyként” tekinteni a munka világára. Az puszta eszközzé silányult a számára, amelynek segítségével távoli célokat álmodhat magának – ám a munka maga már csak púp a hátára. Tényleg ennyire elidegenedett és eltárgyiasult volna napjainkra a munka valósága? Tényleg nem találjuk már meg benne azokat az értékeket, amelyeket nemrég Jahoda is kifejtett? Nos...

Az Y- és a Z-generáció önmegvalósítási törekvéseiig valóban igen rosszul állt a helyzet. Szüleink és tanáraink elvégre sokunkat még mindig azzal ijesztgetnek, hogy a gyermekévek szabadsága után már csak a szürke hétköznapok taposómalma van hátra… Mi másra számíthat mindezek után egy gyermek, ha nem értelmetlen robotolására? Holott láthattuk, hogy dolgozni önmagában még nem feltétlenül kimerítő és egészségtelen, pláne nem felesleges! Mégis nagyon nehezen küzdjük csak le ezeket a káros hiedelmeket.

A munka- és szervezetpszichológusoknak köszönhetően most kezdi csak igazán felismerni a világ, hogy mennyire esszenciális dolog is a munkavégzés az életben. Személyes útkeresésünk egyik talán legmeghatározóbb élménye! Ma már tudjuk, hogy ha módosítunk picit a munkaadók és a munkavállalók hozzáállásán, akkor munkahelyünk újfent személyes identitásunk műhelye lehet. Éppen ezért ha jól haladunk, akkor a közeljövőben talán nemcsak számítógépeken, hanem saját magunkon is dolgozhatunk végre munka közben.