A pop-pszichológia veszélyei 3 mítoszon keresztül

Az információs társadalomban a pszichológia mindenhol jelen van: filmek, könyvek és online tartalmak nap mint nap pszichológiai állításokkal árasztanak el minket. Az önsegítő könyvek soha véget nem érő önismeretre buzdítanak, az internet pedig kimeríthetetlen forrást kínál azoknak, akik gyors és olcsó tanácsokat keresnek. De vajon mennyire megbízható ez a rengeteg pszichológiai tartalom? A leegyszerűsített, szakértelem nélküli üzenetek könnyen félrevezethetnek, és torzíthatják a gondolkodásunkat.

A pop-pszichológia egy ernyőfogalom, ami magában foglal minden népszerű pszichológiai elméletet és segítő módszert, amelyek önsegítő könyveken, tévéműsorokon vagy virális netes posztokon keresztül terjedtek el – és amelyek nem mindig állnak biztos lábakon.

Cikkünkből kiderül:

1. Miért érdemes fenntartásokkal kezelnünk a populáris pszichológiát?
2. 3 pop-pszichológiai mítosz
3. Mi szól mégis a pop-pszichológia mellett?

Miért szeretjük a pop-pszichológiát?

A pop-pszichológia gyakran személyes tapasztalatokra alapozva szólítja meg a közönséget, vagy a legújabb popkulturális trendeken lavírozva népszerűsít újabb és újabb önsegítő technikákat. Ezek sokszor úgy válnak széles körben elterjedtté, hogy nem állnak mögöttük alapos kutatások, viszont mivel gyors és egyszerű megoldásokat ígérnek a problémákra, könnyen elérhetik azokat, akik fejlődni szeretnének.

Alapvetően pozitív, hogy ma már az átlagemberek számára is könnyebben hozzáférhetők a pszichológiáról szóló, könnyen érthető, akár ingyenes edukációs tartalmak, mivel ez elindíthatja őket egy mélyebb önismereti folyamat felé.

A pop-pszichológia kiváló eszköz lehet arra, hogy felkeltse az érdeklődést, és valódi segítséget nyújtson sokak számára, ugyanakkor számos veszélyt is magában rejthet.

Miért lehet káros a pop-pszichológia?

Bár a pop-pszichológia bizonyos szempontból hasznos lehet, számos hátránya is van. Az egyik legnagyobb probléma, hogy általában nem empirikus bizonyítékokon alapul, ezért hatékonysága nem tesztelhető tudományos módszerekkel.

Az alábbiakban néhány további potenciális veszélyforrást sorolunk fel a pop-pszichológiával kapcsolatban:

Félrevezető információk

A pop-pszichológia gyakran elavult tudományos elméletekre épül, vagy félreértelmezi a valódi tudományos eredményeket. Esetenként drámai módon felnagyítja bizonyos módszerek hatékonyságát, olyan elvárásokat keltve, amelyek a valóságban nem teljesülnek.

Túl nagy jelentőséget tulajdonít az egyéni fejlődésnek

A pop-pszichológia hajlamos figyelmen kívül hagyni azokat a társadalmi, kulturális és gazdasági tényezőket, amelyek körülveszik az embereket. Mivel az egyénre összpontosít, kevés figyelmet fordít a rendszerszintű változások szükségességének kiemelésére. Az önsegítő mozgalmak és önfejlesztő tartalmak középpontjában az egyéni fejlődés áll, ami azzal a veszéllyel járhat, hogy az emberek még inkább saját magukra koncentrálnak, miközben figyelmen kívül hagyják a külső körülmények hatásait.

Az önsegítő ipar gyakran idealizált és elérhetetlen tökéletességet hirdet, amely paradox módon frusztrációhoz és önostorozáshoz vezethet, így az önfejlesztés könnyen saját maga csapdájává válhat.

Ezzel szemben mégsem elég egyénre szabott

Bár a pop-pszichológia az egyént állítja a középpontba, gyakran figyelmen kívül hagyja az egyének sokszínűségét és egyedi igényeit. Az általánosított tanácsok nem mindig illeszkednek az egyéni értékrendhez és világnézethez. Emellett az is gyakran előfordul, hogy a pop-pszichológiai tartalmak olyan megoldásokat népszerűsítenek, amelyek a szerzőnek beváltak, de nem veszik figyelembe, hogy az nem mindenkinek nyújt garantáltan segítséget. Ami egy ember számára működőképes, az egy másik számára nem feltétlenül alkalmazható, hiszen mindenki sajátos élettapasztalatokkal, adottságokkal és környezeti tényezőkkel rendelkezik.

Haszonorientált megközelítés

Mivel gyakran egy szolgáltatás áll mögötte, a pop-pszichológia sokszor szenzációhajhász és leegyszerűsítő, méghozzá a profit érdekében. Sajnos számolni kell azzal, amikor pop-pszichológiai könyvekre, kurzusokra vagy tanfolyamokra költünk pénzt, hogy úgynevezett „ál-tudomány” áldozatává válunk. Az ilyen módszereket valószínűleg nem tesztelték eleget megfelelő tudományos környezetben, így hatékonyságuk is kérdéses lehet.

Placebohatás

A pop-pszichológia hatásmechanizmusának egyik eleme lehet a placebohatás. Ez azt jelenti, hogy az emberek javulást tapasztalnak pusztán azért, mert elvárják, hogy a módszer működjön – nem pedig azért, mert az valóban hatékony. Bár a placebohatás rövid távon kedvező lehet, hosszú távon nem nyújt valódi megoldást a mentális vagy érzelmi problémákra.

Tudományos ellenőrzés hiánya

A valódi tudományos kutatásokat szakértők bírálják el, és szakfolyóiratokban publikálják, így más kutatók is ellenőrizhetik az eredményeket. Ha hibát találnak egy kutatásban, azt korrigálni lehet. Ezzel szemben a pop-pszichológiai szerzők gyakran saját élményeiket és anekdotikus példákat használnak bizonyítékként, és könyvekben vagy előadásokban népszerűsítik azokat. Mivel ezek az ötletek nem esnek át szigorú tudományos ellenőrzésen, hatásukat nehéz objektíven megvizsgálni.

A szakmai kezelés helyettesítése

A pop-pszichológiai könyvek problémát jelenthetnek akkor is, ha valaki valódi szakmai segítségre szorulna, de helyette ezeket az anyagokat követi. Ez nemcsak hatástalan lehet, hanem akár káros is, tekintve hogy nem feltétlenül az ő aktuális helyzetére szabottan kínál megoldást, hanem általánosságban.

Pop-pszichológiai mítoszok

Végezetül nézzünk meg pár gyakran félreértett pszichológiai állítást, és hogy valójában milyen kiegészítéssel vagy feltételekkel mondhatjuk azt, hogy valóban igazak.

1# A pillecukor teszt mítosza – Valóban sikeresebbek a későbbi életükben azok a gyerekek, akik képesek késleltetni a jutalmat?

Az 1960-as években Walter Mischel amerikai pszichológus egy ikonikus kísérletsorozatot indított, amelyben több tucat kisgyermeket állított kihívás elé: egyedül kellett maradniuk egy pillecukorral körülbelül 15 percig, és ellen kellett állniuk a kísértésnek, hogy megegyék azt. Ha sikerült kivárniuk, akkor jutalmul nemcsak az eredeti pillecukrot, hanem egy másodikat is kaphattak.

A kutatók 20 évvel később újra felkeresték a már felnőtt résztvevőket, és azt találták, hogy azok a gyerekek, akik sikeresen késleltették a jutalom elfogadását, később jobban teljesítettek az életben: jobb eredményeket értek el a vizsgákon, és kevésbé volt jellemző rájuk a bűnözés. Az eredmények arra utaltak, hogy ha megtanítjuk a gyerekeket erősebb önkontrollra, az hosszú távon pozitív hatással lehet az életükre.

De valóban ilyen nagy szerepe van az akaraterőnek?

2018-ban a New York Egyetem és a Kaliforniai Egyetem pszichológusai megpróbálták megismételni a híres pillecukor-kísérletet, ezúttal azonban több száz gyermek adatait elemezték. A korábbi kutatással ellentétben Tyler Watts és kollégái figyelembe vettek számos társadalmi és környezeti tényezőt is, például a szülők iskolázottságát és nevelési stílusát. A kutatás eredményei szerint az önkontroll és a későbbi siker közötti kapcsolat sokkal gyengébb volt, mint amit az eredeti kísérlet sugallt. Sőt, amikor a kutatók számításba vették a családi és szociális háttértényezőket, az összefüggés statisztikailag már nem volt szignifikáns.

Watts és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy egy gyermek képessége a pillecukor-kísértés elutasítására nem csupán az akaraterőn múlik, hanem inkább a családi hátterén. Például azon, hogy megtanulta-e, hogy érdemes-e bízni a későbbi, nagyobb jutalmak ígéretében. Ez összhangban van más kutatásokkal is, amelyek szerint a sikeres felnőttek nem pusztán nyers akaraterővel érik el céljaikat, hanem előretervezéssel és a kísértések elkerülésével.

#2 Az „elnyomott emlékek" mítosza

Sigmund Freud vetette fel először, hogy létezhet egy pszichológiai megküzdési mechanizmus, amely aktívan elfojtja a traumatikus élményeket, hogy megvédje az egyént azok potenciálisan káros következményeitől. Azt is feltételezte, hogy ezek az elfojtott emlékek (például gyermekkori traumák) felnőttkorban érzelmi és viselkedési zavarokat okozhatnak, és pszichoanalízis vagy álomfejtés révén tehetőek tudatossá. Valóban érhetnek olyan traumatikus élmények, amelyeket a tudatalattinkba száműzünk, azonban nem pontosan úgy kell elképzelni, mint ahogy azt a filmekben láthatjuk. A fiktív művek azt sugallhatják, hogy az elfojtott emlékek teljesen pontosak és változatlanok maradnak, pedig a kutatások szerint az emlékeink módosulhatnak és torzulhatnak az idő múlásával.

A világhírű memóriakutató, Dr. Elizabeth Loftus 1994-ben megjelent The Myth of Repressed Memory című könyvében összefoglalta a témában végzett kutatásokat. Dr. Loftus beszámolója szerint a gyanított elfojtott emlékek klinikai esetei szinte kivétel nélkül nem állják ki a tudományos vizsgálatok próbáját. Ehelyett számos kísérletben bizonyította, hogy a terapeuták segítségével „visszaidézett" elfojtott emlékek valójában hamis emlékek lehetnek, amelyeket éppen azok a terápiás technikák idéznek elő, amelyekkel az elfojtott emlékeket próbálják felszínre hozni.

Freud elmélete az elfojtott emlékekről máig népszerű téma az irodalomban, a filmekben és a televízióban, ami hozzájárul az elmélet fennmaradásához. Igazság szerint azt mondhatjuk, hogy a vita a traumatikus élmények emlékezetre kifejtett hatásáról továbbra is zajlik, azonban biztosabb állítások az emlékezetről a következők:

1. A hamis emlékek beültetését vizsgáló kutatásokban a résztvevők körülbelül 30%-a alakít ki hamis emlékeket.
2. A hamis emlékek negatív és ismétlődő események esetén is előfordulhatnak.
3. A tudattalan elfojtott emlékekkel szemben valószínűbb alternatív magyarázatok léteznek, mint például a szokásos felejtés vagy az emlékek újraértelmezése.

3# A depresszió kémiai egyensúlyhiány miatt lép fel

Az általánosságban használt antidepresszánsok működési elve, hogy növelik az agyban egy szerotonin nevű kémiai anyag felszabadulását. Akár az antidepresszánsok helyességét, akár azok kritikáját vizsgáljuk, ezen gyógyszerek növekvő használata táplálta azt az elképzelést, hogy a depressziót valamilyen kémiai egyensúlyhiány okozza az agyban, amelyet korrigálni kell.

Valójában a legtöbb pszichiáter úgy véli, hogy a kémiai egyensúlyhiány elmélete súlyos túlzás. Egyrészt azért problematikus, mert hibás logikán alapul: csak azért, mert ezek a gyógyszerek növelik a szerotoninszintet, nem jelenti azt, hogy a szerotonin hiánya lenne a depresszió oka (ahogy például a fejfájást sem a paracetamol hiánya okozza).

Ráadásul a legújabb kutatások nem tudták kimutatni, hogy a depressziós embereknek alacsonyabb lenne a szerotoninszintjük, és azokban a kutatásokban, amelyek mesterségesen csökkentették az emberek szerotoninszintjét, nem váltak automatikusan depresszióssá a résztvevők.

Igazság szerint nincs olyan pszichiáter vagy neurológus, aki meg tudná határozni az agyi kémiai anyagok ideális vagy megfelelő szintjét. Sajnálatos módon, úgy tűnik, hogy a mentális betegségek biológiai magyarázatai növelték a stigmát, talán azért, mert azt sugallják, hogy a mentális állapotok kevésbé kontrollálhatóak az érintett részéről, és nehezebben kezelhetőek.

Milyen előnyei lehetnek a pop-pszichológiának?

Bár nem bízhatunk abban, hogy a pop-pszichológiai tartalmak tudományosan megalapozottak, mégis van néhány előnyük. Egyrészt felhívhatják a figyelmet fontos önismereti és mentálhigiénés kérdésekre, segítve az embereket abban, hogy jobban megértsék saját érzelmeiket és viselkedésüket. Másrészt szélesebb rétegek számára is érthető és könnyen hozzáférhető formában közvetítenek pszichológiai témákat, csökkentve a szakmai tudás és a hétköznapi élet közötti szakadékot. Emellett támogatást is nyújthatnak azoknak, akik valamilyen problémával küzdenek, hiszen ezek a tartalmak közösségi élményt teremthetnek, normalizálhatják a mentális nehézségeket, és segíthetnek abban, hogy az érintettek kevésbé érezzék magukat egyedül.