Megoldás lenne elfelejteni mindent, amit az öregedésről tudunk? – Tisza Kata könyvét ajánljuk

Az Egyedül – A szerethető öregedés felé című könyv Tisza Kata regénybe foglalt doktori kutatása: egy olyan problémát jár körül, melynek szakirodalma igencsak szegényes. A pszichológiában alkalmazott életút modellek nagyjából 50 éves korig vizsgálják az egyénben történő változásokat, az azt követő időszakot leginkább hanyatlásnak tekintik. Azonban az életkor általános kitolódásával szakmánknak perspektívát kell nyújtania az utolsó 20-30 évre is, mely sokmindenben eltérhet a médiában reprezentált öregedéstől. Könyvajánlónk következik.

A történet egy idősödő kutatónő karakterére épül: az általa összegzett, öregedéssel kapcsolatos kutatások révén járhatjuk körül a téma jelentőségét, a korral kapcsolatos bénító előítéleteket, miközben a szereplő folyamatosan reflektál a saját életútjára.  

A pozitív öregedés nézete szerint minden változás az egyénen múlik. Az utóbbi időben sok területen elterjedtté vált szemlélet károsnak tekinthető, mert egy olyan rendszerben, ahol folyamatos korelőítélet és korlátozás van jelen, ott az egyénnek nincsen befolyása minden vele történő eseményre.

Manapság az emberek többsége a kilátástalan jövő miatt szorong: nem tudják, hogy biztonságban lesznek-e időskorukra, bízhatnak-e az egészségügyben.

Egy jól működő társadalomban ezekre a kérdésekre vannak válaszok.

De hogyan kellene viszonyulni az idősekhez?

„Úgy, ahogy mindenki máshoz: megőrizve emberi méltóságukat és biztosítani döntési szabadságukat.” – írja a szerző. Az embernek univerzális igénye van arra, hogy a saját léte felett dönteni tudjon. Ezzel szemben a társadalom egyre több olyan területet von ki az idősek kezéből, amelyeket akár kontrollálni is tudnának. Ennek negatív hatása van, hiszen azt erősíti meg az emberben, hogy nincs rendelkezése a jövője felett. „Ezért hatalmas a döntéshozói felelősség abban, hogy egy társadalom tud-e értelmes időskori szerepeket biztosítani, vagy csupán a nyomorgó leépülést emeli normává.”

A könyvben leírt problémakör közepén az ageizmus, vagyis az életkor miatti hátrányos megkülönböztetés áll. A gyakran használt általánosítások, a „mi és ők” típusú fekete-fehér gondolkodás kirekesztéshez, az egyedi élettörténetek figyelmen kívül hagyásához vezet. Nagyon fontos érteni, hogy a gond nem az életkorral van, hiszen az idő mindannyiunk esetében telik. Erre nincs ráhatásunk. Az életkorhoz kapcsolt sztereotípiákra viszont van. 

Egyrészt a reklámok az öregedést – és az azzal járó változásokat – negatív módon mutatják be: fájó ízületek, csípőprotézis, járókeret, feledékenység, stb. Másrészt megjelenik a romantizálás is a kedves, tipikus nagymama szerep által. A realitás viszont nem ennyire egysíkú. Az egyik legsúlyosabb probléma talán az, hogy a közbeszédben használt stigmák nem érik el az ingerküszöböt, így nem vesszük észre ezeket. A médiában használt humor pedig konzerválja, fenntartja mindkét végletet. Gondoljunk itt a stigmaként használt „nyuggerekre”, szépítő megnevezésként a „szépkorúakra” vagy a lekicsinylő „nénike, bácsika” kifejezésekre.

Habár valóban az idő előrehaladtával együtt járnak változások, veszteségek és az egészség hanyatlása, az embert mégsem csak a teste alkotja, hanem a gondolatai, az érzelmei, a vágyai és a teljes élettörténete.

Tehát a személyes jellemzők mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a – társadalom által – felállított korlátokat, amelyek csökkentik az idősek mozgásterét. Az élet második felében nem mindig a halál közeledése a legfenyegetőbb, hanem a magatehetetlenségtől való félelem. 

Miként változtathatunk, hogy ne a patológiás, leépülő időskor legyen az elfogadott? 

• Az idősek számára biztosítsunk új tevékenységeket, önkéntes munkákat (a kompetenciaérzet fenntartása érdekében);
• segítsük a korábbi elfoglaltságaik folytatását (hiszen a kontinuitásérzet kapaszkodót nyújt);
• megteremthetjük a számukra megfelelő fizikai tevékenységekre való lehetőségeket (ilyen lehet a nyugdíjas klubbal való séták, kirándulások), amelyek bizonyítottan védelmet nyújtanak a kognitív leépülés ellen is;
• szervezzünk közösségi élményeket;
• segítsük elő a generációk közti kommunikációt;
• figyeljünk a sztereotípiákra;
• emeljük ki az egyéni élettörténeteket;
• és próbáljunk meg nézőpontot váltani, miszerint időskorban is lehet fejlődni!

Az öregedéskutatás új szemlélete

A könyvben szereplő kutatónő szerint az öregedés vizsgálatakor el kell különíteni az életkort és az öregségérzést. Előbbi a társadalom által hozzárendelt jelentés által válik meghatározóvá. Utóbbi esetében lényeges, hogy az egyén hogyan értékeli a saját életútját, és a meghozott döntéseit. A könyvben fontos szerepet kapnak az élet közepén feltevődő kérdések, és az azokra adott válaszok: ki vagyok én a saját életemben? Elértem a fiatalkori céljaimat? Kinek az életét éltem: a sajátomat vagy másokét? Hol van a vége a környezetemnek, és hol kezdődök én? Ezek megválaszolása felkavaró, mégis az addigi élettörténettel való szembenézés segít az élet második felének teljesebb megélésében. Az életút-kutatások alapján ezt befolyásolja az egyén reakciója, hajlandósága a számvetésre.

A könyv azt is tárgyalja, hogy a hanyatlás az egyetlen lehetséges felfogás az öregedésről, vagy gondolhatunk az életünkre egy dinamikus, szakaszos változásként is?

Habár a személyiség egyes jegyei állandók, az életút sokkal inkább a fejlődés és hanyatlás folyamatos váltakozása. Mit jelent ez? Például azt, hogy munkahelyváltást, válást vagy nyugdíjazást követően is képződhetünk új területen, lehetünk ismét szerelmesek, köthetünk házasságot, kipróbálhatunk új sportágakat. Gyakran változik, vagy épp ismétlődik a sorrend: például a gyermekek születése, vagy válás után találunk megfelelő társat magunknak. 

Az idő múlása és az intimitás megélése

Legtöbb esetben az időskorhoz az egyedüllétet társítjuk. Habár szeretteink vagy épp vitalitásunk elvesztése az idő előrehaladtával egyre biztosabban következik be, ezeket a fogalmakat mégsem szabadna összemosni a magánnyal. 

A könyvben a történeti keret mellett nagyon sok kutatási eredményt is megismerhetünk – érthető nyelvezettel, példákkal, hogy az olvasó számára valódi üzenet, és ne adathalmaz legyen. Ilyen például az egyik leggyakoribb korelőítélet: az időskorúak aszexulitása, a szerelem és az intimitás megjelenése a médiában. Annak ellenére, hogy a szexualitás életminőség-javító, kulturális normáink szerint a nemiség megőrzése időskorban zavarbaejtőnek, már-már természetellenesnek számít. A szex minősége nem feltétlenül romlik az idő elteltével, inkább arról beszélhetünk, hogy az emberek beépítik és azonosulnak az időseket érő korelőítéletekkel.

A statisztikák szerint az egyedülállók nagyrésze nyitott lenne az ismerkedésre, de a feléjük irányuló bántások, megkülönböztetések legtöbbször önértékelési gondokat okoznak. 

Ki kell emelni, hogy a könyvben inkább a nőkre tevődik a hangsúly, mert ők a koruk és a nemük miatt egyaránt marginalizálva vannak. Míg a társadalom a nők fő vonzerejének a fizikai szépséget és a termékenységet tekinti, ami az idő előrehaladtával javarészt csökken, addig a férfiak esetében imponálónak számító státusz és anyagi javak növekedni szoktak. De fontos figyelni az ide kapcsolódó megnevezésekre is, hiszen egy tehetősebb férfit „idős úrnak” szólítunk és sokkal inkább elfogadjuk, ha fiatalabb a párja, mint az alacsony nyugdíjjal rendelkező „bácsi” esetén. 

Hogyan készülhetünk jól az öregedésre? Hogyan lehet rávilágítani az öregedés előnyeire?

A társadalom által előírt szerepek miatt a boldog időskort gyakran külső tényezők szerint akarjuk meghatározni, pedig életünk utolsó szakaszának sikeressége olyan belső mutatóktól függ, mint a teljes életút, az azzal való elégedettség, a kialakult identitás, vagy az emberi kapcsolataink. Figyelembe véve a fent részletezett külső elvárásokat és ezek hatásait, elmondható, hogy a kiteljesedett öregedés akkor tud létrejönni, ha az egyén képes az önreflexióra, és ehhez a közösség elfogadó hozzáállást és megfelelő életteret biztosít.  

Tisza Kata esszéregényének fő üzenete mindannyiunk számára talán ez lehetne: 

„Úgy öregedni, hogy közben tudatosan foglalkozni az öregedéssel, nem hagyva magam sodródni, hanem látva folyamatban, s felkészülni rá. (…) Megtanulni jól öregedni valójában azt jelentené: elfelejteni mindazt, amit az öregségről igaznak vélünk.”