Mindenki, aki egy egyetemi szemeszternél hosszabb és intimebb viszonyba kerül a pszichológia mélységeivel, találkozik az alábbi kérdések egyikével vagy mindegyikével. Noha az összes mondat más és más, annyi mégiscsak közös bennük, hogy szignifikánsan képesek megemelni az érintettek vérnyomását. Miért? Nos, azt hamarosan te is megérted! Ezekre a kérdésekre most az egyszer szívesen válaszolunk. Véleménycikkünk.
De hát az nem is tudomány! Nem?
Nos, de. Igen, az. Ez talán a legsértőbb kérdés, amit egy büszke és elhivatott szakembernek vagy „majdnem szakembernek” feltehetsz. Kivéve, ha még csak hírből sem ismered a pszichológia lényegét és célját. Annyit el kell ismernünk, hogy a „lélektan” kifejezés egy kissé valóban félrevezető. Hiszen, ha arra gondolunk, hogy az ökonómia a „gazdaságot”, az asztronómia a „csillagokat”, a szociológia a „társadalmat”, a politológia pedig a „politikát” tanulmányozza, akkor tiszta sor, hogy a pszichológia pedig a „lelket” igyekszik megismerni. No de mégis miként lehet megragadni egy olyan végtelenül intim, absztrakt, színtelen, szagtalan, íztelen, hangtalan és anyagtalan dolgot, mint a „psziché”? A válasz az, hogy sehogy sem. A pszichológia célja ugyanis nem „Az emberi lélek” feltárása, hanem az egyes személyek megfigyelhető, megmérhető és kiértékelhető viselkedésmintáinak és agyi mechanizmusainak a megismerése, a meggyógyítása és/vagy a továbbfejlesztése. Mindehhez ráadásul a korrektség érdekében komoly jogi, etikai, statisztikai és kutatás-módszertani követelmények is hozzájárulnak, amelyek figyelmen kívül hagyásáért a szakmai közösség igen szigorúan előveszi az esetleges „szabályszegőket”.
Akkor te most hiszel a pszichológiában?
Ez az előbbihez egy nagyon hasonló, de annál valamivel talán csípősebb kérdés. A pszichológia ugyanis nem egy vallási vagy egy ideológiai eszmerendszer, amelynek a hívőjévé vagy a követőjévé kellene válnunk. A pszichológia egy olyan diszciplína, amely a természet- és a társadalomtudományok határán egyensúlyoz, s mint olyan, igen nagymértékben épít (többek között) a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, a fiziológia, a genetika, az informatika, az ergonómia, az antropológia és a szociológia eredményeire és elméleteire. A pszichológia mindazonáltal a saját kutatásaival ugyancsak fontos eredményeket és elméleteket szolgáltat vissza az imént említett tudományágaknak. Arról nem is beszélve, hogy milyen figyelemreméltó kapcsolata van a filozófiával, a történelemmel és a művészetekkel is! Éppen ezért joggal mondhatjuk, hogy a lélektan nem hit kérdése, ahogyan a fizika sem az. Elvégre mindegy, hogy hiszünk-e a gravitáció, az atomenergia, az elfojtás vagy a skizofrénia létezésében, vagy sem. Azok attól még „ott vannak”, mi pedig nem hunyhatunk szemet felettük a hitünkre hivatkozva.
És te egyetértesz Freuddal?
Ezzel el is érkeztünk témakörünk legkényesebb pontjához: „ősatyánkhoz”, Sigmund Freudhoz. Az egyik legelterjedtebb és egyben legközkedveltebb sztereotípia ugyanis a pszichológia Freuddal és a pszichoanalízissel való azonosítása: a „freudizmus”. Meg kell hagynunk, hogy a híres-hírhedt osztrák pszichiáter valóban megkerülhetetlen alakja volt a lélektan történetének, az ő munkássága azonban még így is csak egy sovány „szeletét” képezi a pszichológia „tortájának”. A lélektant ugyanis nem Freud „találta fel”. Az emberi elme és viselkedés törvényszerűségeit hivatalosan Wilhelm Wundt és csapata kezdte el tudományos eszközökkel vizsgálni 1879-ben, a lipcsei egyetemen. Az ő mozgalmukból aztán idővel számos irányzat bontakozott ki, amelyek mind egy-egy sajátos nézőpontból ragadták meg ugyanazt a témakört. Ezeknek volt az egyike Freud pszichoanalízise, amely a többihez képest (tudományos szempontból) a legkevésbé elfogadható eszköztárral dolgozott! Mindezek miatt az említett irányzat eredeti megállapításainak csak a kisebbik részét fogadjuk ma el „úgy ahogyan”. A nagyobbik részét napjainkra vagy továbbfejlesztettük, vagy megcáfoltuk és elvetettük. Freud tehát olyan nekünk, mint Newton a fizikusoknak. Mindketten olyan ikonikus szereplők, akik nélkül nem tartanánk ma ott, ahol. Ennek ellenére ők sem úszhatták meg a tudomány próbáját.
De hát pszichológiát nem csak azok tanulnak, akiknek valamilyen problémájuk van?
Övön aluli ütés! De van rá egy szókratészi kérdés: „Szóval szerinted mindenki más, aki nem tanul pszichológiát, az teljesen egészséges?”. Akkor meg kik járnak pszichológushoz? Ők a saját kollégáikhoz? Ugye, hogy körben forog a gondolatmenet? Olyan ez, mintha azt mondanánk egy orvosnak, hogy csak az tanul patológiát, aki maga is beteg. Márpedig ez nem így működik. Szigorú értelemben véve senki sem teljesen egészséges. Sem testileg, sem szellemileg. Nincs olyan ember, aki egész élete során ne szenvedne legalább átmenetileg valamilyen pszichés krízistől vagy szomatikus nyavalyától. Ezek azonban többségükben nem olyan dolgok, amelyeket ne tudnánk idővel vagy megoldani, vagy meggyógyítani. Az a normális, ha vannak bizonyos gyengeségeink és korlátozottságaink, amelyeken egész életünk során munkálkodhatunk. A pszichológusok is efféle szerzetek: nincs bennük se több, se kevesebb „hiba”, mint egy átlagos emberben. Az eltérés csak annyi, hogy ők ezekről a „hibákról” évekig tanulnak, az ebből eredő szaktudásukat pedig arra használják fel, hogy segítséget nyújtsanak másoknak. Mindezek közepette természetes, hogy elgondolkodnak a saját életükön, hogy feltesznek maguknak bizonyos kérdéseket, s hogy felismernek magukban bizonyos gondokat. Ettől az önismerettől azonban ők csak még jobb szakemberekké válhatnak, hiszen így nem vetítik bele mások nehézségeibe a saját problémáikat. A klinikai pszichológussá válásnak egyébként hivatalosan is feltétele egy meghatározott óraszámú önismereti tevékenység adott szakembernél való elvégzése.
Mire gondolok most?
Újabb gonosz kérdés! Egyrészt ugyanis azt feltételezi, hogy a pszichológia valamiféle ezoterikus, spirituális és/vagy misztikus tanítás, amely tudományosan nem megalapozott módszerekkel és fogalmakkal operál. Másrészt ugyanakkor azt sugalmazza, hogy lehetetlen kideríteni azt, ami mások fejében zajlik. Márpedig egyik következtetés sem igaz! A lélektan tudományos megalapozottságáról korábban már szóltunk, így azt nem lenne célszerű tovább boncolgatni. (Aki nem hiszi, járjon utána!) Azt viszont mindenképpen érdemes tisztáznunk, hogy a gondolatolvasás létezése ugyan még napjainkban is heves viták tárgya, annak mégis van egy régi, ám jól bevált alternatívája: a testbeszéd olvasása! A nonverbális kommunikáció megfigyelése ugyanis rengeteg érdekes dolgot képes elárulni arról, mi is történik éppen egy adott egyénben. Ezt a módszertant azonban a hagyományos pszichológusképzéseken ma még nem igazán tanítják (legfeljebb elméleti szinten). Így azt máshol kell egy leendő szakembernek elsajátítania. Csodát persze a testbeszéd olvasásától se várjunk, hiszen annak is megvannak a maga korlátai. Történetesen például az, hogy rendkívül helyzetfüggő, s hogy inkább érzelmi, mintsem gondolati töltetű. Egy csattanós válasz mindenesetre létezik a szóban forgó, kellemetlen kérdésre, amit csak ajánlani tudunk a velünk egy cipőben járóknak:
„Egyszerűen arra gondolsz kedves idegen, hogy vajon mi a fenét fogok most erre válaszolni neked.”
Cikkünk második részében azt az öt további kérdést tekintjük majd át, amelyek címzettjeikből hasonló reakciókat tudnak kiváltani, mint a fentebb említettek.
