Diagnózisok homokozója – Hogyan tekinthetünk más szemmel a mentális betegségekre?

Életünk során mindannyian megtapasztalunk kisebb-nagyobb válságokat, amelyek megváltoztatják a valóságértelmezésünket. A mentális betegségek ma már sokkal inkább az élet természetes kockázatának, mintsem ritka eseteknek tűnnek. Feldmár András és dr. Kröber Edith könyve szerint ezek nem „gyógyítandó sebek”, hanem olyan tapasztalatok, amelyek megtanítanak valamit a világról és az azzal való kapcsolatunkról. A Diagnózisok homokozója arra ösztönöz, hogy a diagnózis helyett mindig a mögöttes történetet lássuk. A kérdés valójában nem az, hogy „mi a baj velünk”, hanem hogy hogyan lehet tovább élni a krízisek után.

A szerzők saját szakmai tapasztalataikból kiindulva próbálják megérteni, hogyan lehet más oldalról megközelíteni egy-egy diagnosztikus kategóriát és alapvetően az emberi szenvedést – és hogy mi is az, ami valójában segíthet a nehéz időkben. A Diagnózisok homokozója hosszú úton kísér végig minket: a fogantatástól, az ártatlanság elvesztésén és a diagnózisok mögött felsejlő emberi történeteken át egészen az újrakezdés lehetőségéig.

A lét kezdetén mindannyian ártatlanok vagyunk – a tapasztalás során azonban elkerülhetetlenül sérülünk. Ha többnyire biztonság és elfogadás vesz körül, hajlamosak leszünk a világot jó helynek látni. Amikor viszont csalódások érnek, könnyen elveszítjük a bizalmunkat és vele együtt az ártatlanságunkat is.

A könyv alapkérdése, hogy: „Visszaszerezhető-e az elvesztett ártatlanságunk, és eljuthatunk-e újra a bizalomig?" Talán csak akkor, ha képesek vagyunk empátiával fordulni azok felé – egyben önmagunk felé is –, akik szenvednek. Mert ha megértjük: hasonló helyzetben mi is hasonlóan reagálnánk, talán ők is képesek lesznek lassan visszaépíteni a bizalmukat mások felé, és ezzel együtt újra felfedezhetik önmagukban az élni akarás erejét.

Cikkünkből kiderül:

1. Hogyan lehet a mentális betegségről mint metaforáról gondolkodni?
2. Mi a terapeuta szerepe ebben a szemléletben?
3. Melyek lehetnek a túlpszichologizálás veszélyei?

Nincsenek „mi” és „ők” – mindannyian egy csónakban evezünk

A mentális zavarokat hajlamosak vagyunk úgy látni, mint valami „másokkal” történő dolgot – mintha lennének az „egészségesek” és a „betegek”. Pedig a számok egészen mást mondanak. A Harvard Medical School és a Queenslandi Egyetem 29 országra kiterjedő, több mint 150 000 fő részvételével készült kutatása szerint minden második ember megtapasztal az élete során legalább egy diagnosztizálható mentális zavart. A leggyakoribbak a szorongásos és depressziós tünetek, férfiaknál az alkoholfüggőség is gyakran megjelenik.

A WHO becslése szerint világszerte több mint egymilliárd ember él valamilyen mentális nehézséggel.

A mentális betegség tehát már nem marginális jelenség – hanem az emberi lét természetes kockázata. Hiszen mindannyian élünk át olyan traumákat, amelyek megváltoztatják a világhoz való hozzáállásunkat.

Mégis sokan továbbra sem jutnak időben segítséghez, mert félnek a megbélyegzéstől, és sokszor valóban lekorlátozó a csak diagnózisokban való gondolkodás. Innen nézve különösen érdekes Feldmár András és dr. Kröber Edith közös könyve, a Diagnózisok homokozója, ami arra hív, hogy lássunk túl a címkéken – és inkább azt próbáljuk megérteni, hogy mi segíthet visszaépíteni a bizalmat, ami valaha megingott.

A mentális betegség más nézőpontból

A hagyományos klinikai szemlélet a mentális betegséget tünetként és zavarként értelmezi – valamiként, ami „elromlott” bennünk, amit meg kell javítani. A terápia célja gyakran a gyógyulás, a „működőképesség" visszaállítása. A szerzők azonban másképp tekintenek erre. Számukra

a mentális betegség nem hiba, hanem jelzés – annak a metaforikus kifejeződése, hogy az élményeink hatására hogyan változott meg a világgal való kapcsolatunk.

A betegség más szóval élettapasztalat, ami megmutatja, hogy hogyan próbálunk megbirkózni a létezéssel. E szemlélet szerint a szenvedés nem eltüntetni való, hanem megérteni való jelenség. A diagnózis nem végítélet, hanem egy olyan útmutató, ami visszavezet a világgal való problémáink gyökeréhez.

Míg a klinikai megközelítés gyakran a „normális működés" visszaállítását célozza, akár hihetnénk abban is,

hogy a terápia célja nem a „normálishoz” való visszatérés, hanem a saját belső igazságunk jobb megértése, integrálása.

A pszichoterápiás segítség céljának ezért nem a kigyógyításnak kell lennie, sem annak, hogy elfelejtsük azt, amit egykor katasztrófaként éltünk meg. A cél inkább az, hogy a terápiás kapcsolaton keresztül segítsen az egyénnek újra megélni a bizalmat, hogy újra merjen próbálkozni önmaga felfedezésével és megértésével.

Sokat segíthetünk magunkon és másokon, ha úgy tudunk ránézni szenvedésre vagy a betegségre mint egyfajta tanításra, ahelyett, hogy akadályként tekintenénk rájuk.

Mit tanít nekünk a depressziónk, a személyiségzavarunk vagy a skizofrénia diagnózisunk magunkról és a világgal való viszonyunkról?

Ebből rájöhetünk, hogy mire lenne szükségünk ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat. És ebben a környezetünk is segíthet nekünk.

A terapeuta szerepe ebben a szemléletben tehát egészen más, mint a hagyományos orvos–beteg modellben. A terapeuta feladata nem az, hogy „megjavítsa” a klienst, hanem hogy segítse őt abban, hogy újra kapcsolatba kerüljön önmagával, valamint a világgal kapcsolatos tapasztalataival és érzéseivel. A terápia így nem a tünetek megszüntetéséről szól, hanem a világba vetett bizalom lassú visszaépítéséről.

A terapeutának talán az a legfontosabb feladata, hogy ne a „hegytetőről" mutassa az utat, hanem merjen leereszkedni hozzánk a „völgybe", és fogni a kezünket addig, amíg már egyedül is tovább merünk menni.

Mindebben nagy szerepet kap az őszinteség és a spontaneitás. Az, amit sokszor olyan nehéz megtapasztalni egyéb emberi kapcsolatainkban.

Feldmár András, Dr. Edith Kröber: Diagnózisok homokozója – Ártatlanság, katasztrófa, bizalom, HVG Könyvek, 2025.

Miért fontos, hogy ebből a nézőpontból is rá tudjunk nézni a mentális betegségekre és a terápiára?

Az utóbbi években egyre látványosabb a kultúránkban, ahogy a legtöbb emberi jelenséget igyekszünk pszichológiai fogalmakkal leírni. Szinte mindenre létezik már terápiás megközelítés – a jógától a természetjáráson át a művészetig –, és egyre inkább úgy tűnik, mintha valahol mindennek a gyógyítás lenne az új célja.

A mai kor túlpszichologizálásának és túldiagnosztizálásának veszélye, hogy a fejlődés és gyógyulás maximalizálását teszi az életünk központi kérdésévé. Így viszont elfelejtünk valóban élni.

Mert nem minden fájdalom igényel kezelést, és nem minden krízis hiba: sokszor épp ezek mutatják meg, merre érdemes továbbmenni.

A Diagnózisok homokozója arra is emlékeztet, hogy a bizalom és az ártatlanság visszaszerzése nemcsak terápiás technikákkal lehetséges, hanem elsősorban az élettapasztalatok útján történik. A gyógyulás nem egy folyamat vége, hanem annak a képessége, hogy újra tudunk kapcsolódni – emberekhez, élményekhez, a pillanathoz. Amikor flow-ban vagyunk, tehát képesek vagyunk önfeledten belefeledkezni valamibe – legyen az zene, mozgás vagy egy őszinte beszélgetés – akkor ideiglenesen kilépünk a saját kognitív torzításaink és önértelmezéseink börtönéből. Egyszerűen nem tudunk szenvedni, amikor flow-ban vagyunk.

A valódi változás nem abban áll, hogy „megjavítsuk” magunkat, hanem hogy újra felelősséget vállaljunk az életünkért, és merjünk kísérletezni: új kapcsolódásokkal, közegekkel, élményekkel. Ez a bátorság, a sebezhetőség vállalása teszi lehetővé, hogy a katasztrófa után is újra élni tudjunk – nem mint „betegek", hanem mint érző, élő emberek.