Láthatatlan kihívás – Az ADHD típusai és tünetei felnőttkorban

Az ADHD-ról manapság rengeteget hallunk, és a hangsúly jellemzően a gyermekkorra esik, pedig sok felnőtt is küzd vele, gyakran észrevétlenül. Az évek során az érintettek megtanulják elfedni nehézségeiket, de mindennapjaikban így is akadályokkal szembesülnek. Cikkünkben körüljárjuk, hogy milyen típusait különböztetjük meg az ADHD-nak, és milyen tünetekre érdemes figyelni felnőttkorban.

A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarra egyre nagyobb hangsúly helyeződik, és a tájékozódási lehetőségek is bővülnek, melynek következtében nemcsak a szakemberek, de a pedagógusok és a szülők is egyre tudatosabban figyelik a viselkedésbeli jeleket. Így a korábbi „rossz gyerek” címke helyett kezdik felismerni, hogy a gyermek viselkedésének hátterében valójában ADHD állhat. Ezzel szemben felnőttkorban az ADHD még mindig gyakran rejtve marad. Sok esetben az érintettek negatív társadalmi megítéléssel találkoznak – lustának, szétszórtnak vagy megbízhatatlannak tartják őket –, még akkor is, ha tüneteik kifejezetten jellegzetesek.

Napjainkban pszichológusok és pszichiáterek egyre nagyobb figyelmet fordítanak a pontos azonosításra. A diagnózis felállítása nem mindig egyszerű feladat, mivel a tünetek életkortól és nemtől függően eltérő módon jelentkezhetnek. Évtizedekig főként gyermekbetegségként tartották számon, és leggyakrabban fiúknál ismerték fel, főleg a hiperaktív viselkedés miatt, ami az iskolai környezetben hamar feltűnt. Ezzel szemben a figyelemzavaros mint domináns típus, amely gyakran csendes, visszahúzódó viselkedéssel jár – különösen lányoknál –, sokszor rejtve maradt, így nem került diagnosztizálásra gyerekkorban. Ma sok felnőtt él figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral, de szerencsére nagyobb figyelem irányul az azonosítására, megértésére, és a diagnosztikai szemlélet is sokat fejlődött az elmúlt években.

A pontos diagnózis felállításához elengedhetetlen egy képzett szakember – pszichológus vagy pszichiáter – bevonása, aki több forrásból gyűjt információt: szülők és tanárok visszajelzéseiből, szakmai megfigyelésekből, valamint az érintett önértékeléséből.

Cikkünkből kiderül:

1. A szakirodalom az ADHD három típusát különíti el.
2. Gyakran előfordulnak olyan tünetek is, amelyeket a DSM nem sorol a hivatalos diagnosztikai kritériumok közé.
3. A zavar felnőttkorban is jelen van, de a tünetek megnyilvánulási formái gyakran megváltoznak.
4. A diagnosztikai folyamat során a szakember az egyén életének több területét is megvizsgálja, hogy minél pontosabb képet kapjon az állapotáról.
5. Felnőttkorban az ADHD sokszor jár együtt más mentális zavarokkal.

Az ADHD egy neurofejlődési zavar, ami agyi eltérésekkel jár; elsősorban a figyelem fenntartásában, az impulzuskontrollban és a viselkedésszabályozásban okoz nehézségeket. A felismerést nehezíti, hogy a tünetek egyénenként eltérő formában és különböző mértékben jelentkeznek, emellett a különböző klinikai vizsgálatok több okot is kiemelnek a zavar kialakulásában.

1.  Az agy szerkezeti eltérései: MRI-vizsgálatok alapján megfigyelhető, hogy bizonyos agyterületek átlagosan kisebbek vagy eltérő fejlődési mintázatot mutatnak. Kiemelkedő szerepet töltenek be a következő területek:

1. Prefrontális kéreg: A komplex mentális folyamatokért felelős végrehajtó funkciók központja, amelyek segítenek a célzott viselkedés és a figyelem fenntartásában, valamint a döntéshozatal, az önkontroll és a szervezési képességek szabályozásában. Ez magyarázza, miért nehéz az ADHD-s személyeknek a koncentráció és az impulzuskontroll. 
2. Bazális ganglionok és kisagy (cerebellum): Ezen agystruktúráknak szerepük van az impulzuskontrollban, az érzelemszabályozásban és a finommotoros képességek kialakításában, az időérzékelésben és a munkamemóriában, amelyek hiánya főként gyerekkorban látványos.
3. Corpus callosum: A két agyfélteke közötti kommunikációt segíti elő, így kulcsfontosságú a mozgáskoordinációban, az érzékelésben, valamint a figyelem, a nyelvi feldolgozás és a problémamegoldás összehangolásában és hatékonyságában.

2. Neurotranszmitter-rendszerek zavara: Az ADHD-ban két kulcsfontosságú neurotranszmitter (ingerületátvivő anyag) működése érintett, emiatt kezelésekor a dopamin- és noradrenalin rendszerre ható stimulánsok használata a leggyakoribb.

1. Dopamin: Szerepe van a jutalmazásban és a figyelem fenntartásában, azonban ADHD esetén a dopaminrendszer alulműködik, ezért előfordul, hogy az egyén nehezebben motiválható, és gyakrabban elkalandozik.
2. Noradrenalin: Az éberség, a reakcióidő és a koncentráció szabályozásában játszik szerepet, működésének csökkenése a fókusz gyengüléséhez és a reakció lassulásához vezethet.

Egy összetett, multifaktoriális zavarról van szó, amely genetikai, neurobiológiai és környezeti tényezők együttes hatására alakul ki.

Az ADHD 3 típusa

A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar tünetei egyénenként eltérőek lehetnek, de a DSM-5 három típust különböztet meg a tünetcsoportok dominanciája alapján. 

1. Döntően figyelemhiányos típus, avagy más néven ADD

A figyelemzavar a domináns terület, míg a többi tünet háttérbe szorul. Ez a típus kevésbé feltűnő, jellemzően nőknél, introvertált személyiségeknél és magas intelligenciájú egyéneknél maradhat sokáig felismeretlen.

Jellemző tünetek:

1. Nehézséget jelent a figyelem tartós fenntartása: különösen ha a feladat hosszú, monoton vagy érdektelen. Külső ingerek – például zajok, hangok, képek vagy emberek mozgása – vagy akár saját gondolatok is könnyen elterelik a figyelmet. Ebből adódóan gyakran követ el hibákat, nem tartja be az utasításokat, vagy nem fejezi be a feladatokat. 
2. A feladatok befejezése, teljesítése problémás: gyakran elkezd valamit, de nehezen viszi végig, mert egy új inger vagy ötlet eltereli a figyelmét; felelőtlennek tűnhet.
3. Gyakran „kikapcsol”, elkalandozik: sokszor olyan, mintha csak fizikailag lenne jelen, ezért a környezete számára „lusta” vagy „elvarázsolt” személy benyomását keltheti.
4. Gyakran fáradt: az állandó mentális túlpörgés, információtorlódás, a fókusz megtartásának nehézsége mentális fáradtságot eredményez.
5. Negatív önértékelés, önbizalomhiány: a gyakori – figyelmetlenséggel összefüggő –kudarcélmények és önhibáztatás miatt csökken az önértékelés és a motiváció.

2. Döntően hiperaktív-impulzív típus

Ezt a típust leggyakrabban gyermekkorban – főként fiúknál – diagnosztizálják, mivel az aktív, impulzív és szabálykerülő viselkedés a környezet számára nagyon szembetűnő. Ebben az esetben a fokozott mozgásigény és az impulzivitás áll a középpontban.

Jellemző tünetek:

1. Folyamatos mozgásigény: jellemző, hogy nem bír egy helyben maradni, babrál, dobol, hintázik, fel-le járkál. Felnőttként ez átalakulhat belső nyugtalansággá, folyamatos „tennivaló-kereséssé”.
2. Önkontroll hiánya: nehezen kontrollálja a beszédét, gyorsan beszél, olykor túl sokat, gyakran belevág mások szavába. Beszéd közben ugrál a témák között.
3. Impulzivitás: meggondolatlanul cselekszik, nem gondolja végig a következményeket. Hajlamos hirtelen döntéseket hozni (pl. költés, szakítás, felmondás).
4. Belső nyugtalanság: lányoknál gyakran nem mozgásos hiperaktivitásban jelentkezik, hanem belső nyugtalanságként: állandó gondolkodás, rágódás, túlkompenzálás, érzelmi túlingerlés, szorongás, belső feszültség.

3. Kombinált típus (kevert típus)

Ez a leggyakoribb típus, amelyben a figyelemzavar és a hiperaktivitás/impulzivitás tünetei egyidejűleg vannak jelen. Egy adott szituációban előfordulhat, hogy egyik vagy másik tünetcsoport dominál, ami kiszámíthatatlanná teheti a viselkedést a külső környezet számára: az érintett egyik pillanatban mélyen fókuszál, máskor teljesen elkalandozik.

A tünetek megjelenését és intenzitását jelentősen befolyásolják a környezeti tényezők, a hormonális változások, az érzelmi állapot, valamint a mentális terhelés. Ezek nemcsak a domináns tünetcsoportot, hanem a tünetek hullámzását is alakíthatják. Az érintett így sokszor úgy érzi, mintha belsőleg két irányba szakadna, mivel egyszerre kell küzdenie a figyelmi nehézségekkel és az impulzív, nyugtalan belső késztetésekkel. Mivel a külvilág gyakran nehezen érti meg ezt a változékonyságot, és akár negatív visszajelzéseket, megjegyzéseket is tehet, az érintettek – különösen, ha kezeletlenek maradnak – idővel megtanulják maszkolni (elrejteni) tüneteiket. Ez sokszor túlkontrolláltságban, maximalizmusban vagy perfekcionizmusban nyilvánul meg, amivel próbálják elrejteni a figyelmetlenségből vagy impulzivitásból fakadó nehézségeiket. Ez azonban hosszú távon kimerítő és szorongást keltő lehet számukra.

A három típus nem választható el élesen egymástól. Előfordul, hogy bár az egyik tünetcsoport dominál – például a figyelemzavar – , a másik – például az impulzivitás – enyhébb formában szintén jelen van. A tünetek megjelenése egyénenként eltérő, és nem állandó.

ADHD, az ezerarcú zavar

A kutatásoknak és klinikai vizsgálatoknak köszönhetően egyre jobban kirajzolódik, hogy milyen sokrétű az ADHD. Mégis gyakori, hogy sokan nem ismernek magukra, és a tünetek sokszor rejtve maradnak, ezért

a hivatalos diagnosztikai típusokon túl megjelentek – nem hivatalos – leíró jellegű profilok vagy mintázatok.

Mivel nem mindig látványosak vagy zavaróak mások számára ezek a tünetek, ezért könnyű őket figyelmen kívül hagyni, és nehéz felismerni, hogy a mindennapi nehézségek forrása mihez köthető.

1. Csendes álmodozó (Quiet daydreamer): A figyelemzavar belsővé válik, az egyén a saját világába merül és elveszik benne, belső párbeszédekbe és a fantáziavilágba merülés a jellemző. Nehezen fókuszál a külső feladatokra, gyakran „szétszórtnak” vagy lassúnak tűnhet, és túlérzékeny személyként írható le. Hajlamos a szorongásra és az alacsony önértékelésre, különösen akkor, ha a környezete félreérti a viselkedését.
2. Belső hiperaktivitás (Internal hyperactivity): A hiperaktivitás belső nyugtalanságként jelenik meg. Az érintett folyamatosan túlgondol, túlanalizál, és nem tudja „lecsendesíteni” az elméjét. Ez az állapot gyakran szorongásnak vagy túlérzékenységnek tűnik a kívülállók szemében. Gyakori az impulzivitás, ami gyors döntéshozatalban vagy belső feszültség formájában mutatkozik meg.
3. Kiemelkedően teljesítő, avagy tehetséges „maszkoló” (Gifted high-achieving masker): Magasan funkcionáló, tehetséges személy, aki perfekcionizmussal, túlszervezéssel és túlkompenzálással tartja kézben a mindennapjait. Erős külső motiváció hajtja – például munkahelyi vagy iskolai elvárások –, és különböző segédeszközökkel (emlékeztetők, listák, határidőzítők) próbálja kordában tartani a figyelmi nehézségeit. Kívülről sikeresnek, rendezettnek és fegyelmezettnek tűnik, de belül állandó önkontroll, stressz és önkritika dolgozik benne. Ez sokszor krónikus kimerültséghez és kiégéshez vezet. Különösen gyakori nőknél, akik a megfelelési kényszer miatt évekig rejtve hordozzák a tüneteiket.
4. Tartósan stresszes környezet túlélője (Survivor of the chaos): Kaotikus, instabil vagy erősen stresszes környezetben felnőtt személy számára (pl. trauma, bizonytalan családi háttér, tartós anyagi nehézségek) ez „természetes” állapottá vált, ami gyakran elfedte az ADHD-tüneteket. A túlélésre való fókuszálás következtében a figyelmi nehézségek kevésbé tűntek ki, sőt, az adrenalin akár hiperfókuszt is eredményezhet. Amikor azonban stabilabb, biztonságosabb élethelyzetbe kerül az érintett, a rejtett tünetek felszínre törnek, és ekkor merül fel először a diagnózis lehetősége.

A szakirodalomban újabban megjelent nem hivatalos diagnosztikai kategóriák lehetővé teszik, hogy árnyaltabban közelítsük meg a különböző megjelenési formákat, főleg azok esetében, akik nem illeszkednek a „klasszikus hiperaktív kisfiú” mintába.

A DSM-ben meghatározott diagnosztikai kritériumokon túl az érintetteknél számos más tünet és jellegzetesség is megfigyelhető, amelyek árnyalják a képet. Ilyen lehet a krónikus halogatás, az alacsony önbecsülés, a motiváció ingadozása, a párkapcsolati nehézségek, a gyors és intenzív érzelmi reakciók, valamint a túlterheltség érzése.

Nem ritka, hogy más pszichés állapotokkal együtt jelentkezik, például szorongásos zavarokkal, depresszióval, alvászavarokkal, bipoláris zavarral vagy szerhasználattal, ami sokszor egy kísérlet az öngyógyításra. Az átfedő tünetek miatt rendkívül fontos a differenciáldiagnózis.

Az ADHD tünetei a korral nem tűnnek el. Sok felnőtt megtanulja maszkolni (elfedni) őket, miközben belül folyamatos küzdelmet él meg. Ez a kompenzáció azonban hosszú távon kimerültséghez, kiégéshez, szorongáshoz vagy depresszióhoz vezethet. Felismerésénél fontos, hogy ne csak a múltbeli, gyermekkori tünetekre épüljön, hanem vegye figyelembe az életkorhoz igazodó jelenlegi nehézségeket is.

Előfordulási aránya valószínűleg jóval magasabb, mint amit a hivatalos diagnózisok tükröznek, ugyanis sokan soha nem kapnak pontos visszajelzést arról, mi áll valójában a mindennapi működési zavaraik hátterében.

Az elmúlt években nőtt a tudatosság a felnőttkori ADHD iránt, így egyre több eset kerül felismerésre, ugyanakkor tény, hogy gyakran csak akkor kérnek segítséget az érintettek, amikor a mindennapi élet terhei – munka, háztartás, párkapcsolat, gyereknevelés – már nehezen kezelhetők, és a korábban elviselhetőnek tűnő nehézségek komoly problémává válnak.