Hogyan beszéljünk gyermekünkkel az elmúlásról?

Nagyjából 10-12 éves korunkra megértjük: életünk véges. A halál, az elmúlás témájára mégis gyakran tabuként tekintünk, különösen gyermekeinket igyekszünk óvni tőle. Holott a gyász az egyik legősibb emberi jellemzőnk, és fontos, hogy már a legkisebbekkel is képesek legyünk kommunikálni róla. Cikkünkben ehhez nyújtunk segítséget.

Nehéz érzéseinket általában sokkal nehezebb megosztanunk, különösen igaz ez a szeretett személy elvesztésével járó gyász esetében. Sok szülő gondolja úgy, hogy a legjobb a gyermeket megóvni a veszteségtől, és egyáltalán nem beszélni róla. A halált, az elmúlást azonban nem szabad tabuvá tenni, és a gyermekek érettségi szintjének megfelelően fontos velük is átbeszélni, ha olyan személy távozik el, aki nekik is sokat jelentett érzelmileg. 

Cikkünkből kiderül:

• Hogyan változik a halál megértése az életkor függvényében?
• Kimutassuk a gyászunkat gyermekünk előtt? Ha igen, hogyan?
• Milyen választ adjunk a gyerekek halállal kapcsolatban felmerülő kérdéseire?

Hogyan értelmezik a gyermekek az elmúlást?

A gyász feldolgozása rendkívül egyéni, a gyermek érzelmi és értelmi érettségétől, korábbi élettapasztalatától is jelentősen függ. Az 5 évnél fiatalabb gyermekek gyakran nem képesek felfogni azt, hogy a halál végleges, és ezért rendszeresen érdeklődhetnek afelől, hogy a szeretett személy mikor fog visszatérni. Változás állhat be a viselkedésükben, például fokozottabban ragaszkodhatnak gondozóikhoz, vagy képességeik regressziót mutathatnak, például a már jó ideje szobatiszta gyermekkel ismét történhetnek balesetek. Ezek a viselkedésbéli változások és képességbéli visszaesések normálisnak számítanak, és általában kis idő elteltével maguktól oldódnak.

6 és 11 éves koruk között a gyermekek elkezdik megérteni, hogy a halál végleges, és elkezdhetnek aggódni annak kapcsán, hogy esetleg valamelyik hozzátartozójuk is meg fog halni. Számos kérdés megfogalmazódhat bennük, és érdekelheti őket, pontosan mi is történt. Gyászuk gyakran haraggal és indulatokkal terhelt.

Serdülőkorban, 12 éves koruk körül megértik, hogy a halál visszafordíthatatlan és mindenkivel megtörténik, beleértve saját magukat is. Ebben a korban alapvetően érdekli őket, hogy bizonyos dolgok miért történhetnek, így számos nehéz kérdést tehetnek fel. Reakciójuk ilyenkor nagyon eltérő lehet, előfordulhat erőteljes düh, de teljes apátia is, szélsőséges szomorúság és koncentrációs, tanulási nehézségek egyaránt jelentkezhetnek.

Nem szabad megfeledkeznünk ugyanakkor arról, hogy a gyásznak nincs egyetlen „helyes” módja, a gyermekek reakciói épp ezért nagyon sokrétűek lehetnek, és számos dolog befolyásolhatja őket a korábban említett érzelmi és értelmi érettségen túl: az elhunyt személlyel való kapcsolatuk, a többi családtag reakciója, a kulturális és társadalmi elvárások mind hatást gyakorolhatnak rájuk.

Kimutassuk a gyászunkat a gyermek előtt?

A szülők és hozzátartozók gyakran gondolják úgy, hogy a gyermek számára az a legjobb, ha egész egyszerűen elhallgatják a halálesetet, és csak csendben, „láthatatlanul" gyászolnak. A gyermekek azonban sokkal kifinomultabban képesek észlelni az őket körülvevő világot, mint azt gondolnánk. A ki nem mondott fájdalmas és traumatikus események éppúgy hatást gyakorolnak rájuk, épp ezért fontos, hogy a nekik megfelelő szinten kommunikáljuk, és igény esetén akár többször is átbeszéljük a történteket. A halál az élet természetes velejárója, épp ezért a gyász is az egyik legősibb, legtermészetesebb jellemzője az embernek (és egyébként sok állatnak is). 

Próbáljunk meg felkészülni a gyermekünkkel való beszélgetésre, és igyekezzünk mindvégig őszinték maradni. Bátran merjünk szomorúak lenni vagy sírni előtte, mondjuk el neki, hogy semmi rossz nincs abban, ha megéljük és kifejezzük az érzéseinket. Ez ugyanis segíti őt abban, hogy merje megtapasztalni és kifejezni a saját érzelmeit.

Hogyan beszéljünk velük az elmúlásról?

Ahogy azt a fentiekben kifejtettük, a gyermekek életkoronként más percepcióval rendelkeznek a halálról, így eltérő az is, ahogy erről érdemes velük beszélgetni. 

Legyünk őszinték, még a legkisebbekkel is! Kétéves kor alatt a gyermekek még nem igazán képesek megérteni a halál és az elmúlás fogalmát. Ha azonban valaki a környezetükben meghal, ők is megérdemlik, hogy kommunikálva legyen feléjük, különösen, ha a mindennapjaikban is érzékelhető változás áll be emiatt. Tanácsos rövid, kijelentő mondatokat használni, és nem túlságosan részletesen magyarázni. A legkisebbek egyszerű, szemléletes példákon keresztül képesek leginkább megérteni az elmúlást, növények és bogarak egyaránt jó kiindulópontot adhatnak az erről való beszélgetéshez.

2 és 4 éves kor között a gyermekek azt gondolják, hogy a halál visszafordítható, épp ezért nagyon fontos, hogy ne használjunk olyan szavakat, hogy „elment”, „elvesztettük”, „elaludt” stb., mivel a gyermek ezekből arra következtet, hogy hamarosan visszatér, felébred, illetve hogy meg tudja keresni. Épp ezért fontos, hogy a konkrét tényeket öntsük szavakba, például „Nem jön már vissza.”, „A szíve nem dobog már tovább.” stb. 

Ebben a korban nagyon nyitottak a külvilág felé, és előfordulhat, hogy olyan dolgokat is kimondanak, akár teljesen idegeneknek is, amit a felnőttek alapesetben nem osztanának meg, így előfordulhat, hogy a közelmúltban történt halálesetet is teljesen impulzív módon megosztják, akár a villamoson vagy az óvodai közösségben. Ezek a megnyilvánulások teljesen normálisak, és segítik őket a gyászfeldolgozásban. Továbbá gyakran jelenhetnek meg érzelmeik játékon, művészeten vagy akár mozgáson keresztül, az ilyenkor még általában korlátozott nyelvi készségekből kifolyólag. 

Az óvodáskorú gyermekeknél különösen jelentős szerepet játszanak a mesék, így mindenképp érdemes bevonni őket az elmúlásról való beszélgetés során is. A témához kapcsolódó mesék például „Az élet olyan, mint a szél”, „A láthatatlan fonál” vagy az „Elmúlás”.

5 és 8 éves kor között már általában képesek megérteni, hogy a halál végleges. Ebben a korban különösen jellemző, hogy azt gondolják, ők tettek vagy mondtak valamit, és ez idézte elő a szeretett személy halálát. Ezeket a gondolatokat nagyon fontos tetten érni, és megerősíteni a gyermeket abban, hogy nem ő tehet róla. 

Érdemes továbbá felkészülni arra, hogy újra és újra meg kell majd válaszolnunk ugyanazokat a kérdéseket, épp ezért legyünk velük különösen türelmesek. Biztosítsunk számukra emellett nagymozgásos lehetőségeket, mivel ebben a korszakban a fizikai tevékenységek sokat segíthetnek az elfojtott érzelmek és feszültségek felszabadításában. 

Továbbra is nagy segítséget nyújthatnak a megfelelő mesék és történetek, néhányat említve: „Ati és a holdvilág”, „Hová tűnt a cseresznyefa, nagypapa?”, „Örökké szeretlek”.

8 és 12 éves kor között már megértik, hogy a halál visszafordíthatatlan, de még mindig gondolhatják azt, hogy az ő hibájuk, mert nem voltak elég kedvesek, vagy mérgesek voltak. Úgy érezhetik, hogy a világ nem biztonságos hely többé, nehézséget jelenthet a koncentráció, és visszavonulhatnak a társasági tevékenységektől. Ragaszkodhatnak a családtagjaikhoz, aggódhatnak, hogy őket is elveszítik. 

Ebben a korban fontos, hogy igyekezzünk a világot kiszámíthatóvá tenni számukra azzal, hogy lehetőség szerint minél jobban megőrizzük a korábbi rutint. Figyelemmel hallgassuk meg őket, és válaszoljunk őszintén a felmerülő kérdésekre. Ismerjük el az érzéseiket, és ne adjunk kéretlen tanácsokat.

13 és 18 éves kor között már képesek a halál absztrakt koncepcióját megérteni. Filozofikus kérdések fogalmazódhatnak meg bennük az élet értelméről vagy spirituális témákról. Visszahúzódhatnak a család életéből, és inkább a kortársaiknál, barátaiknál kereshetnek menedéket. Előfordulhat, hogy kockázatos tevékenységekbe, például alkohol- vagy drogfogyasztásba, dohányzásba kezdenek. Nehézséget okozhat számukra a felnőttekkel való kommunikáció. Összezavarodhatnak a családi szerepeket illetően, vagy úgy érezhetik, hogy át kell venniük az elhunyt szerepkörét, feladatait. Önsértés vagy öngyilkossági kísérlet is előfordulhat ilyenkor.

Fontos, hogy lehetőséget biztosítsunk számukra, hogy az őket érintő dolgokban a lehető legnagyobb mértékben dönthessenek, ezáltal ugyanis úgy érzik, hogy kontrollt tudnak gyakorolni az életük felett. Ahogy minden életkorban, úgy itt is fontos, hogy őszintén válaszoljunk a kérdésekre, és kiemelten is érvényes, hogy ne adjunk kéretlen tanácsot. Nyitott kérdéseket tegyünk fel nekik, például: „Segíts megértenem, mit érzel, mit jelent ez az egész számodra”. Ha van rá lehetőség, biztosítsunk számukra a környezetünkben a közvetlen családon kívüli menedéket felnőtt személyében, például edző, nagynéni, nagybácsi, pszichológus. 

Hogyan válaszolhatjuk meg a leggyakrabban felmerülő kérdéseket?

Miért sírsz? Természetes, hogy érzelmek öntenek el bennünket, amikor az elmúlásról beszélgetünk. Ismerjük el ezeket, osszuk meg, hogy nekünk is nehéz erről beszélni, hogy bennünk is nehéz érzések kavarognak. Ez támogatja őket saját érzelmeik felismerésében és kifejezésében.

Te is meg fogsz halni? Én is meg fogok halni?  Mikor fogok meghalni? A gyermekek gondolkodása sokáig rendkívül énközpontú, az érdekli őket legjobban, hogy velük és szeretteikkel mi fog történni. A kérdés megválaszolásához érdemes tisztázni, hogy minden élő dolog előbb-utóbb meg fog halni. Ez az élet körforgása. Biztosíthatjuk őket, hogy a legtöbb ember általában sokáig él. Segíthet, ha emlékeztetjük az emberekre, akik fontos szerepet töltenek be az életében, ha számba vesszük vele, hogy mit szeretne élete során elérni, milyen hosszú távú céljai vannak, mit szeretne dolgozni, ha majd felnő stb.

Mi történik, amikor meghalunk? Hova kerülünk? Segíthet, ha az egyszerű biológiai tényekkel kezdjük: a szív megszűnik dobogni, a légzés leáll, az agy nem dolgozik tovább. Fiatalabb gyermekek ilyenkor elkezdhetik próbálgatni irányítani a légzésüket, vagy próbálhatják megfigyelni a pulzusukat, ez ugyanis segíti őket a könnyebb megértésben. Jó lehetőség ez arra is, hogy megtudjuk, ők mit gondolnak, mi történik az emberrel halála után, valamint megoszthatjuk saját meggyőződéseinket, vagy bemutathatunk különféle világnézeteket.

Lehetne, hogy többé ne haljon meg senki? Fontos elmondani, hogy sajnos nem tudjuk megakadályozni, hogy az emberek meghaljanak, ugyanakkor beszélgethetünk a fejlődő orvostudományról, az egyre javuló kezelési lehetőségekről, vagy arról, hogy mi magunk milyen lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy sokáig éljünk. 

Mit ne tegyünk a gyász során?

Ne féljünk emlékeket megosztani. Néha félhetünk attól, hogy egyáltalán szóba hozzuk az elhunyt személyét, attól tartva, hogy azzal fájdalmat okozunk. Kutatások azonban azt mutatják, hogy az emlékek felidézésével és megosztásával járó fájdalom valójában segíti a feldolgozást és a lezárást.

Ne kerüljük gyermekünkkel a kapcsolódást csak azért, mert tehetetlennek érezzük magunkat, vagy nem tudjuk, mit mondjunk. Néha egy együttérző tekintet is többet mondhat minden szónál. Egy érintés vagy ölelés is megnyugvást nyújthat.

Ne váltsunk témát, ha a gyermek belép a szobába. Ez azt éreztetheti a gyermekkel, hogy a halál témája tabu. Ehelyett inkább változtassuk meg szóhasználatunkat, hogy a gyermek számára is érthető módon folytathassuk a korábbi beszélgetést.

Ne változtassuk meg a napi rutint. A gyermekeknek általánosságban is, nehéz helyzetekben azonban különösen fontos az állandóság, a kiszámíthatóság. Amennyire lehet, próbáljuk tartani magunkat a korábbi menetrendhez, és a gyermeket is biztassuk, hogy vegyen részt a korábban számára kedves tevékenységekben.

Ne hagyjuk, hogy a veszteség letiltsa az örömforrásainkat. Haláleset után gyakran érezzük úgy, hogy nem illő mosolyogni, nevetni, és ezekhez gyakran társul erős bűntudat. A közös emlékeken való nevetés ugyanakkor éppen az elhunyt személy életünkben betöltött jelentős szerepét hangsúlyozza.

Ne tegyünk időhatárt a gyermek gyászfolyamatára – vagy a sajátunkéra. Mindenki a saját módján, saját tempójában dolgozza fel az eseményeket, hatványozottan igaz ez a veszteségélményekre. 

Mit tegyünk a gyász során?

Mondjuk el az igazságot, lehetőség szerint mielőbb. Gyermekünknek joga van megérteni, miért vagyunk szomorúak. A nyílt kommunikáció segít a gyermeknek is megtanulni, hogyan gyászoljon.

Készüljünk fel a változatos érzelmi reakciókra. Akárhogy fogalmazzuk meg a történteket, a gyermekünk biztosan szomorú és sok esetben dühös, frusztrált lesz. Fogadjuk el ezeket az érzelmi reakciókat! 

Merjük kimondani, hogy „Nem tudom”. Nincs olyan, aki mindig minden kérdésre rendelkezik kész válasszal, különösen egy ilyen érzelmileg megterhelő helyzetben. Készüljünk fel rá, hogy lesznek olyan kérdések, amikre egész egyszerűen nem tudjuk vagy nem lehet tudni a választ, és merjük is ezt őszintén kimondani.

Sírjunk. Ne fojtsuk el a könnyeinket! Sírjunk együtt! A sírás általában rendkívül felszabadító tud lenni, segíthet a felgyülemlett frusztráció kiadásában, és tisztábban is láthatunk, érezhetünk általa.

Engedjük meg a gyermeknek, hogy részt vegyen a szertartásokon. Utólag nagyon sok gyermek számol be nehézségként arról, hogy nem volt lehetősége részt venni a temetésen, így nem tudott méltóképpen elbúcsúzni. Ha igénye van a gyermeknek, ne tiltsuk meg, hogy részt vegyen a különböző búcsúztató rituálékon.

Figyeljünk oda saját magunkra is. Szülőként a saját igényeinkről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni. A gyermekek abból tanulnak a legtöbbet, amit a környezetükben látnak, legyünk tehát példaképek számukra abban is, hogy nem hagyjuk el magunkat teljesen. 

Ha pedig úgy érezzük, hogy a felgyülemlett feszültséggel mi magunk vagy gyermekünk nem tud megfelelően megküzdeni, mindenképp érdemes szakember segítségét kérni, aki támogathat bennünket elakadásaink feloldásában.