Csaba Enikő vagyok, pszichológus és Gyászfeldolgozás Módszer® specialista.  A felsőfokú tanulmányaimat azonban más szakon, nemzetközi igazgatás területén kezdtem meg, majd az államháztartás pénzügyi oldaláról is tanultam, így olyan tudást szereztem, amivel kis és középvállalkozások számára pályázati tanácsadással kezdtem el foglalkozni. A tapasztalat, amelyet különböző munkahelyeken és cégek támogatása során szereztem, hozzájárulnak és segítenek a választott hivatásom gyakorlásában. Szert tettem a pszichológusi munkámhoz szükséges nézőpontváltás képességére, amely mellett nélkülözhetetlen az empátia és az elfogadás.  A tanácsadói munkám során arra törekszem, hogy feltárjuk a mindennapi élet nehezítő tényezőit, tudatosítsuk a belső erőforrásokat, így a minket érő stressz és konfliktushelyzeteinkben tudjunk ezekre támaszkodni. További célom a közös munka és gondolkozás során az egyes veszteségeinkre gyászként merjünk tekinteni, így a feldolgozott gyász lehetővé teszi, hogy az elvesztett kapcsolatra és a szép emlékekre lelkiismeretfurdalás, bűntudat vagy fájdalom nélkül gondoljunk. A múlton való folyamatos gondolkodás és a jövőtől való félelem helyett megéljük a jelenünket és az élő kapcsolatainkat építhessük.  

Néhány kiemelt téma, amivel szívesen foglalkozom: veszteségfeldolgozás, párkapcsolat, szülővé válás, szülői kiégés, örökbefogadás, munka és pályaorientációs kihívások, pályaváltás és elakadások.  

Az életünk során gyakran találkozunk jelentős változtatást igénylő helyzetekkel, amelyek megvalósításában elakadhatunk, így szükség lehet a kísérő segítségre. Szerintem ezt a helyzetet legjobban szemlélteti Almási Kitti: Bátran élni című könyvében található filmes jelenet. A kulcsmotívum az az elindulás, illetve az a döntési helyzet, amit a Számkivetett című film főhőse kénytelen végig csinálni, vagyis az ő helyzetéhez hasonlítja a nehéz döntési helyzeteinket. A film főhőse négy évig élt a trópusi szigeten, amely börtön számára, de a találékonysága és önfenntartása révén életben tud maradni. Idővel képes lesz tutajt építeni és kimerészkedni a tengerre, azonban ez a szerkezet még gyenge, nem elegendő számára a hullámok legyőzésére, így a szabadulása nem garantált és egyben kockázatos és óriási erőfeszítésbe kerül.  

„összetákolunk magunknak valami tutajfélét, amivel kimerészkedünk a komfortzónánkból…, akkor az eredmények egyáltalán nem jönnek azonnal, és várakozásainkkal ellentétben nemhogy nem lesz jobb a helyzetünk, hanem egy darabig esetleg még sokkal rosszabbá, nehezebbé válik. Úgy tűnik, hibát követtünk el, és akkor járunk jobban, ha megpróbáljuk visszacsinálni az eredeti állapotot. A többség ilyenkor ernyedten engedi, hogy a tenger visszasodorja a partra, és legközelebb már neki se indul. Pedig csak addig a pontig kellene kitartani, ahol az áramlatok a nyílt víz felé sodornak…”  

Minden embernek lehetnek olyan életszakaszai, amely során meghúzza magát egy szigeten, ahol a túlélés a célja, jelenleg nincs megfelelő erőforrása az induláshoz. A jól kiismert sziget azonban már a hosszú távú terveket és a fejlődést sem tudja biztosítani, ezért a kérdés: Mi tart vissza az indulástól? Tervezzük már a tutajunkat, vagy még pontosabb tervre és eszközökre lenne szükségünk? Mi is az úti célunk? Van elég erőnk a vélt távolsághoz? Miből meríthetnénk erőt, hogy végig bírjuk csinálni? Látjuk egyáltalán magunkat a túlparton?  

Úgy gondolom, helyzetünk felismerése után a leglényegesebb kérdés az, hogy mit kezdünk ezekkel a helyzetekkel, illetve merünk-e segítséget kérni amikor visszafordulnánk.