Fantasztikus hazugságok – avagy ki tekinthető kényszeres hazudozónak?

Mindannyian hazudunk néha – olykor udvariasságból, önvédelemből vagy azért, hogy elkerüljünk egy kellemetlen helyzetet. A társadalomnak azonban van egy kis rétege, amelynek tagjai szinte folyamatosan hazudnak. Esetükben felmerül a kérdés: miért hazudik valaki akkor is, amikor látszólag semmi haszna nincs belőle? Léteznek emberek, akik nap mint nap új történeteket találnak ki, gyakran minden kézzelfogható érdek nélkül, és olyan természetességgel adják elő őket, mintha valóban megtörténtek volna.

A pszichiátria ezt a különös, máig az egyik legrejtélyesebb pszichológiai jelenséget pseudologia fantasticának nevezi. De vajon tudatos manipuláció áll a háttérben, vagy egy olyan működésről van szó, amelyben az illető idővel maga is hinni kezd a saját maga által felépített valótlan világban?

Már Edgar Allan Poe is foglalkozott azzal a nyugtalanító kérdéssel, hol húzódik meg a határ az őrület és normalitás között. 1845-ös novellája, a The System of Doctor Tarr and Professor Fether (Dr. Kátrány és Toll professzor módszere) éppen ezt a bizonytalan határvonalat járja körül. A mű alapján 2014-ben filmadaptáció készült Stonehearst Asylum (Stonehearst Elmegyógyintézet) címmeFl. Az eredeti történetet továbbgondolva a film már nemcsak az elmegyógyintézet groteszk világát mutatja be, hanem a történet csavaraként a film végén magyarázatot kapunk a főhős viselkedésére, ami a pseudologia fantastica.

Cikkünkből kiderül:

1. Mi számít normális mértékű hazugságnak?
2. Mikortól számít a hazudozás kényszeresnek?
3. Milyen jellemzői vannak a kényszeres hazudozónak?
4. Milyen okai lehetnek e viselkedés kialakulásának?

A történetben a főszereplő identitásépítő hazudozása kerül a középpontba – „ellopja” az őt kezelő pszichiáter nevét, szakmáját és múltját.

Nem csak egyszerűen másokat akar megtéveszteni, hanem fokozatosan ő maga is elkezd hinni az általa felépített, valótlan világban. 

Mi számít normális mértékű hazugságnak?

Timothy Levine kutatásai alapján az emberek a másokkal való beszélgetés során egy „igazság alapértelmező” álláspontot képviselnek, vagyis alapból igaznak tartjuk azt, amit a másik mond. Egy kutatás alapján az emberek többsége az előző 24 órában egyáltalán nem hazudott, míg egy másik kutatás arról számol be, hogy a viselkedés normál tartományába tartozik a napi egy-két hazugság.

Hazudni tehát annyit jelent, mint szándékosan hamis állítást tenni a megtévesztés céljából.

A normális, nem patológiás hazugság esetében a hazugság motivációja nyilvánvaló.

A hazudó személynek valamilyen érdeke vagy haszna származik a hazugságból:

státusz növelése, stressz csökkentése, kínos szituáció elkerülése, előnyszerzés, manipuláció és kapcsolatok megőrzése. Sok ember ráadásul bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást is átél a hazugságai után, ezzel szemben az egyes személyiségzavarokkal rendelkezők nem éreznek ilyeneket.

Mi számít patológiás hazudozásnak?

A társadalomnak van egy kis rétege, akik rendszeresen hazudnak. Becslések szerint

a kóros hazudozók napi legalább 10 hazugságot mondanak.

Azért számít patológiásnak, mert a hazugságok mögött nem fedezhető fel egyértelmű motiváció, hanem cél nélkül hazudik az illető. A hétköznapi életben a „kóros hazudozó” kifejezést gyakran tévesen azokra használják, akik túlzott mértékben hazudnak, főként saját hasznuk, saját maguk felnagyítása érdekében. Nyilván annak is megvan a miértje, viszont pszichiátriai szempontból azok az emberek nem feltétlenül patológiás hazudozók.

A patológiás jelzőt azon személyekre értjük, akik nehezen tudják kontrollálni a hazugságot, és külső ok vagy haszonszerzés nélkül hazudnak.

Tehát a hazugság a személyiségstruktúrából ered, és kényszeres, impulzív jelleggel tör elő. Az érintettek úgy hihetnek hazugságaikban, mintha azok igazak lennének. Ezért is nehéz a külső szemlélőnek felismerni azokat, mert ezek olyan történetmesélések, amelyben a fantázia egyfajta szövete keveredik valós tényekkel. A pszichiátria történetében ezen személyekre használják a pseudologia fantastica, a mitománia, a morbid hazugság vagy a kényszeres hazudozás fogalmát. 

Korai megfigyelések a kóros hazudozás kapcsán

Elsőként G. Stanley Hall írt az Egyesült Államokban a kóros hazudozás jelenségéről. 1890-ben publikált egy tanulmányt, amiben kifejti vizsgálatait egy 300 fős gyerekekből álló csoport kapcsán. Megfigyelte, hogy a csoportból körülbelül 21 gyereknél kóros hazudozás volt látható. Hall állította, hogy ebből a csoportból

néhány gyermek teljesen hamis személyiséget alakított ki figyelemfelkeltés céljából, rendkívül kifinomult trükköket, csalásokat és hazugságokat dolgoztak ki.

Hall azzal érvelt, ha ezen viselkedést nem kezelik megfelelően már gyerekként, felnőtt korukra ezen emberek rendkívül ügyes hazudozókká válnak. Az általa használt kifejezés erre az őrült hazudozási hajlamra a „pseudomania” volt.

Ezzel egyidőben Európában egy német pszichiáter, Anton Delbrück is megfigyelte pácienseinél e jelenséget elmegyógyintézeti munkája során. 1891-ben megjelent könyvében többek között egy nő pácienséről írt, aki Ausztrián és Svájcon utazott keresztül, és dicsekvő, fantáziadús megtévesztésekkel különböző embereket győzött meg arról, hogy hol spanyol királyi személy, hol román hercegnő, hol pedig egy püspök gazdag barátja vagy éppen elszegényedett orvostanhallgató. Pszichiátriai vizsgálatra azután vitték, hogy álruhát használva férfinak adta ki magát egy oktatási intézményben való részvétel során. Ő ezt a jelenséget „pseudologia phantastica”-nak nevezte el, ami nagyjából fantasztikus hazudozásnak fordítható. Hallhoz hasonlóan Delbrück is úgy gondolta, hogy a kóros hazudozók sokszor különösebb ok vagy haszon nélkül hazudnak. 

Jelenlegi álláspont a kényszeres hazudozás kapcsán

Bár számos kutatás foglalkozott vele, de a patológiás hazugság jelenségéről még ma is viszonylag keveset tudunk.

Egyes szakemberek önálló pszichés zavarnak tartják, míg mások szerint a kényszeres hazudozás inkább egyes személyiségzavarok tünete.

Éppen ezért az Amerikai Pszichiátriai Társaság, a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében (DSM) sem tüntette fel soha a kóros hazugságot rendellenességként. 

William Healy és Mary Tenney Healy 1926-ban megjelent alapművükben arról számolnak be, hogy a téma kutatói két táborra oszlanak. Az egyik tábor úgy gondolja, hogy a realitásérzékelés károsodása okozza e céltalan hazudozást, vagyis

ezen személyek nem tudnak különbséget tenni a valóság és a fantázia, a tények és a saját elképzelései között.

Ezzel szemben a másik tábor szerint

a kóros hazudozás tudatos, akarati cselekedet.

A realitásérzék zavarának további támogatását jelentette az a megfigyelés, hogy a kóros hazugságok sokkal kidolgozottabbak, mint a hétköznapi hazugságok, és könnyebben elszakadnak a valóságtól. Például az elbeszélő állíthatja, hogy a haladó vonatról leugrott egy épp a vonat mellett futó vaddisznóra, de nem is akárhogyan, fordítva ülve, majd így vágtatott rajta. E példa jól mutatja, mennyire fantasztikusan irreálissá és fantáziadússá válhatnak ezek a beszámolók. A másik álláspont képviselői viszont azt látják, hogy amennyiben a kóros hazudozót szembesítik a hazugságaival, néha felismeri, hogy azok nem igazak. Ha viszont nincs erre figyelmeztetve, nem foglalkozik vele. Ez megnehezíti annak bizonyítását, hogy ne tudnák: amit tesznek, az helytelen. A realitásvizsgálat épsége mellett szól az a megfigyelés is, hogy ezen emberek más területeken általában jó ítélőképességgel rendelkeznek.

Nem teljesen világos az sem, hogy e jelenség pszichológiai, organikus vagy ezek kombinációjából eredő okokra vezethető-e vissza. 

Jelenleg még alulkutatottnak számít e jelenség, ezért nehéz megmondani, hogy lehetséges-e meggyógyítani a normál és patológiás hazugságban szenvedő személyeket. A kutatók szerint érdemes e viselkedési formát egy spektrumként elképzelni, amelynek egyik végén a normális hazugság, a másikon pedig a patológiás hazugság helyezkedik el. Valószínűleg minél távolabb helyezkedik el valaki ezen a spektrumon a patológiás vég felé, annál súlyosabbak és mélyebbek a személyiségstruktúrában bekövetkező változások.