Hajlamosak vagyunk halogatni teendőinket? Szokásunk tervet készíteni minden évben, amelyben részletezzük, mit fogunk tenni karrierünk előrehaladásáért, ezek a tervek azonban rendre szétcsúsznak? Küzdünk gondolatokkal, amelyek azt sugallják, nem vagyunk elég jók, és soha nem leszünk képesek elérni a sikert, amiről álmodunk? Ha úgy érezzük, egy helyben toporgunk, az előléptetés és a lehetőségek elkerülnek minket, és nem értjük, mások hogyan halmoznak sikert sikerre, érdemes megvizsgálnunk szokásainkat és a karrierrel, valamint a sikerhez vezető úttal kapcsolatos gondolatainkat.
Saját karrierünket szabotálni egyszerűbb, mint gondolnánk. Nem szándékos szabotálásról van szó, hanem agyunk működéséről, ismeretek hiányáról és a háttérben ólálkodó gondolatokról, amelyek visszafoghatják szakmai fejlődésünket. Milyen módon akadályozhat minket az, agyunk hogyan tervez és tesz különbséget a jutalmak között? Hogyan szabotálhatja karrierünket a perfekcionizmus, képességeink ismeretének vagy az önbizalomnak a hiánya? Miért fontos képesség a kapcsolatépítés? A teljesség igénye nélkül rátekintünk néhány jellemző problémára.
Cikkünkből kiderül:
- Milyen gondolatok és hiedelmek állhatnak karrierünk szabotálásának hátterében?
- Milyen formái vannak a szabotálásnak?
- Milyen lépéseket tehetünk a sikeres karriertervezés felé?
A karrier szabotálás számos formája
A hosszú távú jutalmakat leértékeljük
A halogatás gyakori önszabotáló viselkedés, és összefüggésbe hozható az időbeli diszkontálással. Agyunk gyakran nem gondol arra, jövőbeli énünknek mire lesz szüksége, ehelyett a rövid távú jutalmakat részesíti előnyben. A később elérhető jutalmak egyre értéktelenebbek, minél távolabb a jövőben tudunk hozzájuk jutni. Ennek hatására céljaink és terveink ellenére azon kaphatjuk magunkat, hogy találkozókat, kapcsolatfelvételt, egy pozícióról való érdeklődést vagy egy képesség tanulásának elkezdését halogatjuk folyamatosan.
Agyunk alábecsüli a feladatok elvégzéséhez szükséges időt és erőfeszítést
Tervek készítése során az egyik leggyakoribb hiba a szükséges idő és energia alábecsülése. Ezt a hibát akkor is elkövethetjük, ha van már korábbi tapasztalatunk egy adott feladattípussal, ezt az információt ugyanis hajlamosak vagyunk ignorálni.
Becsléseink rendszerint irreálisan közel vannak a legjobb lehetséges kimenetelhez. A tévedés egyik oka lehet az irreális optimizmus, egy kognitív torzítás, amely során úgy gondoljuk, nagyobb az esélye annak, hogy pozitív, kisebb annak, hogy negatív dolgok történjenek velünk, összahasonlítva másokkal. Egy másik lehetséges magyarázat, hogy teendőinkről és céljainkról egyszerűsített mentális reprezentációkban gondolkodunk, kognitív kapacitásunk végessége miatt.
Túlbecsüljük az érzelmi hatást
Jövőbeli eseményeknek nem csak anyagi, időbeli stb. hatását próbáljuk megjósolni, hanem azt is, hogy milyen érzelmeket fognak kiváltani belőlünk. Agyunk azonban ezen a téren is hajlamos tévedni, így gyakran túlbecsüljük egy adott karrieresemény érzelmi következményét, akár pozitív, akár negatív hatásra számítunk.
A jelenség hátterében gyakran ismét egy kognitív torzítás áll: hajlamosak vagyunk túlbecsülni egyetlen tényező fontosságát boldogságunk szempontjából. Miközben erre fókuszálunk, más, nem kevésbé fontos dolgok hatását alábecsüljük. Ez kihat karriertervezésünkre is, mivel bizonyos céljainkat sokkal lényegesebbként kezeljük, mint másokat.
Érzelmeinkkel kapcsolatos jóslataink azért is pontatlanok, mert szinte lehetetlen a jelen szűrője nélkül látnunk a jövőt, aktuális helyzetünk, életünk eseményei, és az, hogyan érzünk az adott pillanatban mind befolyásolják ezt a képet, valamint döntéseinket.
Úgy gondoljuk, jó munkát végezni elegendő az elismerésekhez/alábecsüljük a kapcsolatépítés szerepét
Ahhoz, hogy előrejussunk a ranglétrán, szükséges jó munkát végeznünk, de ez önmagában gyakran kevés. Ha szerencsénk van, lehet, hogy munkánk, ötleteink, eredményeink annyira magukért beszélnek, hogy észrevesznek minket, komolyabb, nagyobb felelősséggel járó feladatokkal akarnak megbízni stb. Mégis ez olyasmi, amit valószínűleg nem akarunk a véletlenre hagyni.
A kapcsolatépítést sokan nem szeretik. Manipulatívnak, felszínesnek, számítónak tartják, és önmaguk „eladásával” kapcsolják össze. A kapcsolatépítés által azonban tanulhatunk is. Mások megoszthatjak velünk tapasztalataikat, és mi is megoszthatjuk a sajátjainkat. Ha igazán alkalmasak vagyunk egy adott pozícióra, ajánlásunk a másik személy számára is előnyös lesz. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha ismerik a nevünket, képességeinket, és azt, mit tudunk nyújtani.
Nem bízunk a saját képességeinkben
Egy álláshirdetés felkelti a figyelmünket, ám a részletek elolvasásakor elbizonytalanodunk: vajon alkalmasak vagyunk mi erre?
A képességeinkbe vetett hit hiánya ahhoz vezethet, hogy állásjelentkezésekkor, önéletrajzban, interjúk során képességeink, tapasztalatunk alulértékelése jelenik meg. Ez az elvárt bérezésben is megnyilvánulhat, ha eljutunk a jelentkezésig, hiszen könnyen előfordulhat, hogy már arról is lebeszéljük magunkat. Aktuális állásunkban úgy gondoljuk, nem érdemeljük meg az előléptetést, és nem tudnánk jól teljesíteni egy magasabb pozícióban.
Félünk a kudarctól és attól, hogy nem tudunk megfelelni az elvárásoknak
Sokak számára a bukás elfogadhatatlan. A perfekcionizmussal küzdők teljesíthetetlen elvárásokat állítanak maguk elé, és bármilyen hiba erős önkritizálást, szorongást, distresszt okoz. Önértékelésük az elvárások megugrásától és az elért eredményektől függ.
A kudarctól való félelemnek több negatív következménye is lehet, amelyek visszatartják karrierünket:
- Kerüljük a nehezebb feladatokat, a kockázatokat, akkor is, ha lehetőség rejlik bennük; nem lépünk ki a komfortzónánkból, és nem kezdünk bele semmibe, ha nem vagyunk száz százalékig biztosak a sikerben, beleértve új képességek elsajátítását
- Apró, jelentéktelen részletek tökéletesítésével vesztünk értékes időt
- Soha nem érezzük úgy, hogy egy feladat bármikor kész lenne
- Kollégákhoz hasonlítgatjuk magunkat, a kisebbrendűség és az értéktelenség érzésével küzdünk a nálunk tapasztaltabbakkal, képzettebbekkel szemben, és ha tehetjük, elkerüljük velük a közös munkát
- Nem tudunk tanulni a kritikából, mert munkánk helyett énünk megítélését látjuk benne
- Nem tudjuk elismerni, ha hibázunk, ismételten megfosztva magunkat a fejlődés lehetőségétől
Úgy gondoljuk, már mindent tudunk, semmi újat nem tanulhatunk az adott pozícióban/szakmában
Ha úgy gondoljuk, a lehetőségek nem léteznek, nem is fogjuk keresni őket, így kicsi az esélye a megtalálásuknak, legyen szó képzésekről, programokról, vagy potenciális mentorok megismeréséről. A tanulás hiánya különösen a folyamatosan fejlődő szakmákban vezethet lemaradáshoz, elavult tudáshoz.
Túl idősnek érezzük magunkat a tanuláshoz
Számos ok létezik arra, hogy fiatalkorunkban miért nem végezzük álommunkánkat, és előfordulhat, hogy már jó ideje magunk mögött hagytuk az iskolapadot, amikor a lehetőség prezentálja magát. Vagy egyszerűen úgy érezzük, eljött az ideje a váltásnak, és valami mással szeretnénk foglalkozni. Máskor aktuális pozíciónkban szeretnénk tovább fejlődni. Bármiről legyen is szó, sokakat visszatart vagy elbizonytalanít már a húszas, harmincas éveik elhagyása is, nem beszélve azokról, akik ötven felett szeretnének belevágni valamilyen projektbe. Félelmeik között szerepel, hogy túl lassan tudnak majd tanulni, gyorsan felejtenek, illetve hogy a korábban tanultaknak már túl nagy részét felejtették el.
Leragadunk egy állásnál, amit nem élvezünk
Több oka is lehet annak, ha nem tudunk vagy félünk kilépni jelenlegi pozíciónkból:
- Félünk a változástól, a kockázatvállalástól, vagy az aktuális munkánkkal járó előnyök elvesztésétől
- Nem tudjuk pontosan, mit szeretnénk
- Nehézségünk támad a lehetőségek megtalálásával, azzal, kihez forduljunk, merre induljunk tovább, ha eldöntöttük, hogy váltanánk
- Úgy gondoljuk, képességeink kevesebbet érnek, mint valójában
- Tudásunk elavult
- Nem tudjuk, mely képességeinket tudnánk hasznosítani egy másik szakmában is
Mi vihet minket közelebb a sikeres karriertervezéshez?
A hatékony karriertervezéshez érdemes nem küzdeni agyunk természetes működésével, hanem terveinket ahhoz igazítani.
Bontsuk le hosszú távú céljainkat rövid távú tervekre, amelyeknek hamarabb lesz kézzelfogható eredménye.
Tervek készítésekor használjuk fel az információt, amivel már rendelkezünk. Mennyi időt vett igénybe egy-egy feladat a múltban? Segít, ha megvizsgáljuk, másoknak mennyi idejébe es erőfeszítésébe került képességek elsajátítása, a szakma- vagy pozícióváltás vagy más karrieresemények.
Amikor új karrierlehetőségeket mérlegelünk, írjunk le legalább három tényezőt, amire számítunk. Milyen lesz az időbeosztás, a munkamennyiség, a tanulási folyamat? Milyen gyakran kell önállóan döntéseket hoznunk, mekkora felelősséggel fogunk rendelkezni? Ezeknek a tényezőknek az összeírása segít elkerülni, hogy egyetlen dolognak túl nagy fontosságot tulajdonítsunk és csak az alapján hozzunk döntéseket.
Tisztázzuk vágyainkat, félelmeinket, elvárásainkat, erősségeinket és gyengeségeinket, valamint a képességeket és tudást, amire úgy gondoljuk, szükségünk van egy adott karrierúton. Ezek listázásával tudni fogjuk, mely területeken érdemes fejlődnünk. Ha a szükséges képességekben vagy bármilyen más, szakmánkat érintő kérdésben nem vagyunk biztosak, ezekről is tájékozódnunk kell.
Kérdőjelezzük meg negatív gondolatainkat a kapcsolatépítésről és a felnőttkori tanulásról. Vegyük fel a kapcsolatot olyan emberekkel, akiknek van bennük tapasztalata. Nem csak segíteni tudnak a témában, de aggodalmainkra is reflektálhatnak.
Ne feledjük, hogy semmi mellett nem kell elköteleződnünk azonnal, és nincsenek rossz utak.
Legyünk nyitottak és éberek, hogy ki tudjuk aknázni a lehetőségeket, és egyben meg is teremthessük őket magunknak.
