Önmagunk gázlángozása – Hogyan tanuljuk meg kétségbe vonni a saját érzéseinket?

Mi van akkor, ha nem mások kérdőjelezik meg az érzéseinket – hanem mi magunk? Amikor reflexszerűen megmagyarázzuk, racionalizáljuk vagy elhallgattatjuk belső reakcióinkat, lassan elveszítjük a kapcsolatot azzal, amit valójában érzünk.

Az érzelmeink képlékenyek és nehezen megragadhatók. Hirtelen jelennek meg, majd gyakran szinte azonnal átalakulnak, amint elkezdünk gondolatokat is társítani hozzájuk. Sokszor észre sem vesszük, mennyit „szerkesztjük” a saját belső élményeinket, hogy illeszkedjenek ahhoz a képhez, amit önmagunkról vagy a világról szeretnénk fenntartani. A kellemetlen érzések gyanússá válhatnak, amit minél előbb meg kell magyaráznunk valahogy – sokszor úgy, hogy saját magunkat csapjuk be.

Vegyünk egy példát. Ha fontos számunkra az identitásunk szempontjából, hogy kedvesek és elfogadóak legyünk másokkal, könnyen átsiklunk olyan finom, de lényeges jelzések felett, amelyek akkor jelennek meg, amikor valaki átlépi a határainkat, manipulál, vagy egyszerűen zsigerileg nem érződik hitelesnek. Ilyenkor gyakran egy szempillantás alatt korrigálunk: elszégyelljük magunkat, megkérdőjelezzük a saját érzéseinket, racionalizáljuk a helyzetet, majd kompenzációként talán még kedvesebbé is válunk – akkor is, ha ez belül már nem őszinte.

Máskor azt a képet próbáljuk fenntartani magunkban, hogy azok, akikkel körülvesszük magunkat, törődnek velünk, és nem akarnak bántani minket. Ha mégis fájdalom ér, sokszor könnyebb önmagunkat okolni, mint átfesteni a róluk alkotott képet.

Cikkünkből kiderül:

1. Mi a gázlángozás?
2. Hogyan tanuljuk meg önmagunk gázlángozását?
3. Hogyan tanuljunk meg újra bízni az érzéseinkben?

Mit jelent a gázlángozás?

A gázlángozás eredetileg egy kapcsolati jelenség. Arra utal, amikor valaki tartósan megkérdőjelezi a másik ember érzéseit, emlékeit vagy ítélőképességét. Nem egyszeri véleménykülönbségről van szó, hanem ismétlődő mintázatról, ahol az egyik fél érvényteleníti a másik megéléseit, ami idővel aláássa az illető önbizalmát és saját észlelésébe vetett hitét.

Ezzel nem az a probléma, hogy két ember máshogy lát egy helyzetet, hanem az, hogy a gázlángozó azt közvetíti: a másik realitása nem megbízható – nem bízhat a saját tapasztalataiban.

A belső gázlángozás

Amikor önmagunk gázlángozásáról beszélünk, általában nem tudatos önbecsapásról van szó. Inkább arról, hogy a korábban kívülről érkező érvénytelenítés belső hanggá válik, és automatikusan kezd működni bennünk. Már nincs szükség arra, hogy valaki más írja felül a tapasztalatainkat – megtesszük mi helyette.

Ha olyan érzések jelennek meg bennünk, amelyekre a környezetünktől automatikusan gázlángozást kapnánk, elkezdjük mi is gyorsan bagatellizálni vagy felülírni az érzéseinket, internalizáljuk a gázlángozást: „Biztos túlreagálom”, „Nem olyan nagy dolog ez végül is”, „Biztos megint a régi mintáimból reagálok", „Biztos megint csak én látok mindenfélét bele ebbe", „Megint túl sok vagyok".

Ezek a mondatok nem megnyugtatnak, hanem eltávolítanak attól, amit valójában átéltünk.

Önmagunk gázlángozása gyakran gyors, automatikus és kíméletlen. Nem a megértést szolgálja, hanem a helyzetre irányuló feszültség megszüntetését – még akkor is, ha ezért fel kell adnunk a saját érzékelésünkbe vetett bizalmat.

Miért gázlángozzuk önmagunkat?

Nehéz úgy élni, ha folyamatosan kétségbe vonjuk érzéseink érvényességét. Amikor nem lehetünk biztosak abban, hogy amit érzünk, valóban a helyzetről vagy rólunk szól, könnyen felmerül a belső kérdés: „Biztos nem én reagálom túl?” vagy „Biztos nem velem van a baj?”

Ezek a kérdések gyakran elfedik a valódi érzéseinket: a haragot, a dühöt, a megbántottságot – mindazt, ami konfliktust vagy határhúzást hozhatna magával.

Önmagunk gázlángozása így sokszor a kapcsolatok fenntartásának eszköze: egy módja annak, hogy ne borítsuk fel a kapcsolati egyensúlyt azzal, amit valójában érzünk.

Máskor ez egyszerű önvédelem. Ha korán azt tanuljuk meg, hogy az érzéseink kimutatása elutasítást, haragot vagy megszégyenítést vált ki, akkor logikus alkalmazkodásként elrejtjük őket. Gyerekként, amikor a biztonságunk másoktól függ, ez sokszor elengedhetetlen túlélési stratégia.

Ha azt tapasztaljuk, hogy az igényeinket félresöprik, átkeretezik vagy megkérdőjelezik, idővel mi magunk is ugyanígy kezdünk el bánni önmagunkkal.

Önmagunk gázlángozása leginkább tanult önérvénytelenítési szokásként fogható fel. Gyakori azoknál, akik érzelmileg minimalizáló közegben nőttek fel, vagy hosszú időn át olyan kapcsolatban vagy munkahelyen voltak, ahol a reakcióikat rendszeresen megkérdőjelezték, bagatellizálták, megmásították vagy túlzónak állították be. Egy idő után a külső kérdőre vonásra már nincs is szükség – a hang belsővé válik.

Ez a belső párbeszéd felismerhető mintázatot követ. Az érzelmeinket leértékeljük, kínosnak érezzük. Az igényeink automatikusan gyengeségnek vagy kényelmetlenségnek tűnnek. A bizonytalanságunk pedig bizonyíték lesz arra, hogy „valójában semmi fontos nem történt”. Önmagunk gázlángozása nem hoz világosabb megértést és önreflexiót, hanem összezavar: fokozatosan elbizonytalanít és eltávolít önmagunktól.

A belső gázlángozásra hajlamosíthat az alacsony önbizalom és az önszeretet hiánya, a szorongó kötődési mintázat, a hiányos önismeret, valamint minden olyan élettapasztalat, amely azt tanította meg, hogy a biztonság feltétele az önmagunkkal szembeni kétely.

Önreflexió vagy gázlángozás?

De mi van, ha a kételkedés a tapasztalatainkban valójában egyfajta önreflexió? Mi van, ha az érzéseink megkérdőjelezése a tudatos döntéshez vezető út? Fontos különbséget tenni az egészséges önreflexió és az önmagunk gázlángozása között, mert kívülről nézve sok a hasonlóság. Az önreflexió célja a megértés: megérteni azt, hogy mit tanulhatok az aktuális helyzetből, milyen határokra lenne szükségem, vagy hogyan reagálhatnék másképp legközelebb. Az önreflexió általában mélyebb megértést eredményez, világosabbá teszi a helyzetet, és növeli a belső stabilitást.

A gázlángozás ezzel szemben beszűkíti az érzelmi teret.

Nem arra törekszünk, hogy megértsük, mi történt, hanem arra, hogy maga a kellemetlen érzés eltűnjön.

A különbség sokszor a „lecsengésben” érezhető: az önreflexió után általában nyugodtabbnak, rendezettebbnek érezzük magunkat. A gázlángozás után viszont gyakran több a bizonytalanság, erősebb az önvád és a bűntudat, valamint tovább nő a kétely a saját érzékelésünkkel kapcsolatban.

Sok ember számára az öngázlángolás egyfajta pszichés békefenntartó stratégia. A fájdalom elismerése határhúzást, konfliktust vagy egy kapcsolat újraértékelését tehetné szükségessé. Az érzések átkeretezése rövid távon biztonságosabbnak tűnik, mint szembenézni azzal, amit valójában jeleznek. Az ár, amit hosszú távon fizetünk, viszont magas: fokozatosan csökken a bizalmunk a saját észlelésünkben, nő a szorongásunk, és sérül az önértékelésünk. Bár a kapcsolat konfliktusmentesebbnek tűnhet, egyre növekszik bennünk a bizonytalanság a saját megéléseinkkel szemben.

Vegyük észre, amikor megtörténik!

Ahhoz, hogy ne írjuk felül vagy devalváljuk a saját érzéseinket, az első lépés az, hogy észrevegyük, amikor éppen ez történik. Milyen helyzetekben jelenik meg? Kikkel? Milyen mondatok jönnek elő ilyenkor bennünk? Sokszor már az is segít, ha utólag egy pillanatra megállunk, és ránézünk egy-egy helyzetre: hogyan reagáltunk, és hogyan reagálhattunk volna másképp? Mi lett volna az önazonos válaszunk?

Érdemes figyelni arra is, hogy milyen helyzetekben kezdünk el szorongani vagy elbizonytalanodni. Ezek gyakran jelzik azt a pontot, ahol túl gyorsan próbáljuk „helyre tenni” az érzéseinket ahelyett, hogy meghallanánk őket.

Segíthet az is, ha az elemzést egy kicsit elhalasztjuk, és előbb az érzést validáljuk. Azt mondani, hogy „érthető, hogy ezt érzem”, nem ugyanaz, mint azt állítani, hogy az érzés helytálló, vagy hogy irányítania kell a viselkedésünket. Ez inkább annak az elismerése, hogy az érzelmi reakciók okkal jelennek meg – még akkor is, ha az okokat még nem látjuk tisztán.

Hosszabb távon az önmagunkba vetett bizalom helyreállítása kevésbé azon múlik, hogy „jól látjuk-e” a helyzeteket, inkább attól függ, hogy következetesen figyelünk-e magunkra. Arra, hogy mi történt, mit éreztünk, mire lenne szükségünk. Ez a fajta belső következetesség lassan visszaadja a hitet abban, hogy a saját jelzéseink nem véletlenszerűek vagy zavaróak, hanem számunkra releváns információt hordoznak.

Azok számára pedig, akiknek az öngázlángolása érzelmileg bántalmazó vagy kényszerítő tapasztalatokból ered, a terápiás támogatás különösen fontos lehet. Egy biztonságos kapcsolatban újra megtanulható az, ami korábban tiltott volt: hinni a saját érzékelésünknek.