A szeretet mintája otthonról indul – Hogyan alakítja a szülői viselkedés a kötődési stílust?

A másokhoz való kapcsolódásunk – legyen szó barátságról vagy párkapcsolatról – jóval mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk. Ahogyan közeledünk másokhoz, ahogyan reagálunk a közelségre vagy a távolságra, gyakran a gyerekkori tapasztalatok lenyomata. A fejlődéslélektan, különösen a kötődéselmélet arra mutat rá, hogy a legelső és legmeghatározóbb kapcsolatunk – általában a szüleinkkel – egyfajta „belső térképet” alakít ki bennünk arról, hogy mire számíthatunk másoktól, és mit várhatunk önmagunktól egy emberi viszonyban.

Van azonban olyan helyzet, amikor ezek a korai tapasztalatok nem tudnak biztonságosan kialakulni. Előfordulhat, hogy a szülők saját nehéz élethelyzetük – például stressz vagy bizonytalanság – miatt nem tudnak mindig stabilan és kiszámíthatóan jelen lenni életünk első éveiben. Ilyenkor a kötődés alapja nem a biztonság, hanem inkább a bizonytalanság lesz. A kötődéselmélet szerint ez a minta később is hatással van arra, ahogyan viszonyulunk másokhoz és a világhoz. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ezek a minták nem véglegesek: önismerettel és tudatos munkával változtathatunk rajtuk.

Cikkünkből kiderül:

1. Miért „hasznos" a kötődés kialakulása?
2. Milyen fontos kérdésekre kapunk választ életünk első három évében?
3. Milyen gondozói viselkedés kapcsolható az egyes kötődési mintákhoz?
4. Hogyan változtathatjuk meg szerzett mintáinkat?

Az emberi kötődés mint túlélési eszköz

Tapasztalhatjuk, hogy olyan utódgondozási mód, mint az embernél, egyik állatfajnál sem alakult ki.

A mai ember, azaz a Homo sapiens („értelmes ember”) esetében a kötődés kulcsfontosságú szerepet játszott a túlélésben. Ahogyan más emlősöknél, az újszülött embergyermek is kezdetben teljesen kiszolgáltatott: nem lát, nem hall, nem tud járni és beszélni sem. A születést követően még hosszú ideig tartó agyi és idegrendszeri érés zajlik.

Evolúciós szempontból szükség volt valamire, ami biztosítja, hogy az anya kivárja ezt a születés utáni hosszas fejlődést – ezt nevezzük kötődésnek.

A kötődés tehát egy olyan ragaszkodó magatartás, amelyet a gyerek tanúsít legalább egy számára fontos személy irányába – így próbálja fenntartani a közelséget annak érdekében, hogy biztonságban érezze magát.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy bár a kötődésre való igény velünk született,

annak mintázatait a velünk való bánásmódon, a gondoskodáson és a kapcsolat minőségén keresztül a szüleink „alakítják ki” bennünk az életünk első éveiben. A csecsemőben még csak egy belső késztetés van jelen, hogy kapcsolatba lépjen és közel maradjon valakihez. Ezt bizonyítja egy 1998-ban végzett magyar kísérlet, amely során azt találták, hogy amint a csecsemő megfog valamit (fogóreflex), az a szívfrekvencia csökkenéséhez vezet, tehát megnyugszik tőle a baba.

Kötődéssel kapcsolatos megfigyelések

A magyar származású pszichoanalitikus, Spitz René Árpád megfigyelései a II. világháborút követő árvaházi tapasztalatokon alapultak. Arra a következtetésre jutott, hogy az elárvult gyerekek fejlődése fizikailag, kognitív és érzelmi szinten is jelentősen elmarad a családban nevelkedőkéhez képest. Spitz ezt az anya hiányával magyarázta, ami alapján ma is feltételezzük, hogy

amennyiben a csecsemő életének első 5 hónapjában nélkülözi az anyai szeretetet – még akkor is, ha ezt nem konkrétan az édesanyjától kapná –, az visszafordíthatatlan károsodást okoz a személyiségfejlődésében.

Spitz ezt azzal támasztotta alá, hogy az antiszociális magatartású serdülők élettörténetében gyakran közös pont az anyai gondoskodás hiánya, ami kapcsolatba hozható a személyiségfejlődés torzulásával és a deviáns magatartás kialakulásával.

Később John Bowlby, brit pszichiáter és pszichoanalitikus a szülő–gyermek között kialakuló kötődést kezdte vizsgálni, munkájában pedig számos korábbi kutatás eredményére támaszkodott. Elgondolása szerint

a gyermek első három életévében egy úgynevezett belső munkamodellt alakít ki, amelyben rögzíti a gondozóval szerzett élményeit.

A gondozó viselkedéséből a 0–3 év közötti gyermek már fontos üzeneteket olvas ki: 

1. Meg tudok-e bízni a szüleimben? 
2. A számomra legfontosabb személyek betartják-e az ígéretüket? 
3. Segítenek-e, ha baj van? 
4. Ott lesznek-e, ha szükségem van rájuk? 
5. Tudom-e befolyásolni úgy a számomra legfontosabb személy viselkedését, céljait, elvárásait, hogy az nekem is megfeleljen? 
6. Értékes vagyok-e ebben a szülő–gyerek kapcsolatban? 
7. Szerethető vagyok-e?
8. A szüleim fontosnak tartják-e, hogy reagáljanak rám és megértsék, mit akarok?

Lehet, hogy ezen a ponton azt gondoljuk: amennyiben bármelyik kérdésre nemleges válasz érkezik, azt a gyerek majd úgyis elfelejti vagy „kinövi”. Ez azonban korántsem ilyen egyszerű.

Ez a modell ugyanis fenntartja önmagát – úgy kell elképzelni, mint egy szemüveget, amin keresztül megtanuljuk látni a világot,

így el sem tudjuk képzelni, hogy létezhet más szemlélet is. Ez a modell fogja irányítani a baráti és párkapcsolati hozzáállást, sőt, gyakran generációkon keresztül továbbadódik. A modell tudatosításában az is segíthet, ha átfutjuk a kérdéseket, és megnézzük, vajon hányra tudunk őszintén „igen”-nel válaszolni.

Bowlby hangsúlyozta, hogy

a kötődés típusa a gondozói viselkedés minőségétől függ, nem pedig az együtt töltött idő mennyiségétől.

Vagyis nem az számít, hogy minél több időt töltsünk a gyerekkel, nem ez alakítja ki a biztonságos kötődést, hanem az együttlét minősége. A minőséget egyrészt a gondozói viselkedés bejósolhatósága, azaz kiszámíthatósága határozza meg. Másrészt a szülő válaszkészsége, azaz figyelembe kell vennie és ki kell elégítenie a gyermek időlegesen nagyobb kapcsolódás iránti igényét is.

A kötődési típusokat elsőként Mary Ainsworth írta le részletesen, aki az Idegen helyzet tesztben a gyermekek és gondozójuk viselkedését figyelte meg. Összesen három kötődési stílust azonosított, amelyek értelmezésébe beemelte Bowlby bejósolhatóságról és megbízhatóságról írt elméletét. A továbbiakban azt tekintjük át, hogy a különböző szülői bánásmódok hogyan vezetnek adott kötődési stílusok kialakulásához.

1. Biztonságos kötődés: Világszerte a gyermekpopuláció 65%-a tartozik ide. Ahhoz, hogy a gyermek biztonságosan kötődjön, fontos, hogy

az édesanya készen álljon gyermeke szükségleteinek kielégítésére,

tehát ne legyen túlterhelt, mentális problémákkal küzdő stb. Ha készen áll, máris érzékenyen és válaszkészen tud reagálni a baba jelzéseire. Egyrészt próbálja megérteni gyermeke jelzéseit: vajon éhes, fáj a hasa, fáradt, közelségre vágyik? Majd ezt követően a gyermek zavart reakcióit egyensúlyba tudja hozni.

Nemcsak fizikailag van jelen, hanem érzelmileg is,

amit szemkontaktussal, érintéssel és egyéb hangjelzéssel kommunikál. Ezen felül elfogadja a baba érzéseit, nem bagatellizálja azokat, ami ugyancsak hozzátesz ahhoz, hogy a gyermekben egy alapvető bizalom (ősbizalom) alakuljon ki, hiszen tudja, hogy a gondozója mindig ott van és figyel a szükségleteire, viselkedése pedig kiszámítható. Ezzel a kötődéssel a gyermek egy pozitív világlátású „szemüveget” kap, amelyen keresztül önmagát is szerethetőnek látja, és ugyanúgy más embereket is értékesnek, támogatónak, szerethetőnek vél.

2. Szorongó–ambivalens kötődés: Világszerte a gyermekek 10%-a tartozik ide. Ez a kötődés

a kiszámíthatatlan, hangulatvezérelt gondozói viselkedés miatt alakul ki.

Amikor a szülő jó hangulatban van, érzékeny és válaszkész tud lenni gyermeke jelzéseire, amikor viszont rossz a hangulata, akkor nem tud megfelelően reagálni. A hangulatvezéreltség több okra is visszavezethető: saját gyermekkori minták, érzelmi túlterheltség, párkapcsolati problémák, anyagi gondok stb. A csecsemő ezt mind megérzi, és mivel nem kapja meg a kellő figyelmet, érzései alulszabályozottak lesznek, vagyis felzaklatódik, amire nagyon hevesen reagál, és csak nehezen tud megnyugodni.

Az alulszabályozott érzelmek funkciója, hogy visszaterelik az anya elkalandozott figyelmét a csecsemő szükségleteire.

Azért nevezzük ambivalensnek ezt a kötődési stílust, mert a gyermek egyszerre vágyik a gondozó közelségére, szeretetére, ugyanakkor egyszerre szorong is tőle a bejósolhatatlanság miatt. A bizonytalan kötődés következtében

ezek a gyerekek megkérdőjelezik saját szerethetőségüket, miközben másokat hajlamosak értékesebbnek látni önmaguknál.

3. Bizonytalan–elkerülő kötődés: Világszerte a gyermekpopuláció 15%-a tartozik ide. Az elkerülő kötődés általában olyan gondozói viselkedés mellett alakul ki, ahol

a szülő csak részlegesen reagál a gyermek jelzéseire, és túl nagy önállóságot vár el gyermekétől, aki életkoránál fogva erre még nem képes.

Kialakulhat például, ha a gondozó szülés utáni depresszióval küzd, saját gyerekkori mintákat követ, nehezebb számára saját és más érzelmeihez kapcsolódni, de akár kimerültség, kiégés, szorongás is hozzájárulhat. Az anyában rejlő perfekcionista hajlam is kialakíthat ilyen típusú kötődést abban az esetben, ha az anya túlszorong azon, hogy „jó anya” legyen, és emiatt aztán elolvas minden önsegítő könyvet. Így viszont könnyen előfordulhat, hogy inkább a szabályokra és a pontos napirendre figyel (például az etetés időpontjára), mintsem a gyermek jelzéseire. Ezáltal kevesebb tér marad a rugalmas, érzékeny reagálásra, ami a biztonságos kötődéshez fontos lenne. A gyermek azt tapasztalja meg, hogy a gondozó nem tud olvasni a jelzéseiben és nem tudja megnyugtatni, így

elkezdi túlszabályozni az érzelmeit, azaz visszafogja őket – a felszín alatt azonban ő is szorong, csak tudja, hogy nincs értelme kimutatni ezt.

Az elkerülő gyermek a „szemüvegén” keresztül önmagát pozitívnak látja, a másokról kialakult képe viszont negatív: nem bízik más emberekben, mert azt tanulta meg, hogy csakis magára számíthat. Mindezek ellenére a jó hír az, hogy

a korai élmények felülírhatók, és a kötődés biztonságosabbá tehető.

Ainsworth elmélete alapján nem véletlen, hogy abban a közegben, ahol töltöttük korai életéveinket, éppen egy adott kötődési stílusunk alakult ki, hiszen így tudtunk leginkább alkalmazkodni ahhoz az élethelyzethez. Annak ellenére, hogy felnőttként már valószínűsíthetően nem ugyanabban a közegben, nem szüleink, gondozóink otthonában élünk, gyakran cipeljük magunkkal szorongó és elkerülő mintáinkat, ami életünk több területén problémákat okozhat. A párkapcsolatunkat, a karrierépítést és az önértékelésünket is beárnyékolhatják a szorongó és elkerülő élmények.

Veszélye ennek a „szemüvegnek”, hogy transzgenerációsan könnyen átadható, hiszen ezen keresztül tanultuk meg látni a világot.

Ha felismerjük magunkban a szorongó vagy elkerülő mintázatokat, érdemes elgondolkodni azon, hogy ezek valaha miért voltak hasznosak számunkra, és vajon ma is szolgálnak-e még bennünket. Ha megvan bennünk a változás iránti vágy, ezek a minták – egy megbízható szakember segítségével – alakíthatók, a folyamat azonban időt és tudatos munkát igényel. Jó, ha szem előtt tartjuk, hogy bármit is kaptunk „örökségként", lehetőségünk van rá, hogy ezen változtassunk, és egy biztonságosabb, támogatóbb alapot adjunk a következő generációnak.