Segítő-szindróma: amikor a segíteni akarás betegessé válik

A segítői hivatásnak megvan a maga szépsége, azonban a segítők körében a pályaválasztás mögött olykor nárcisztikus sérülések húzódhatnak meg. Ez a motívum gyökerezik a Segítő-szindróma mélyén is, amely elsősorban a segítő foglalkozásúak, például pszichológusok, orvosok, szociális dolgozók és ápolók sajátossága, azonban bárkit érinthet, aki hajlamos felvenni a segítő szerepet kapcsolataiban. Mik a jellemzői ennek a szindrómának, és mi állhat a kialakulása hátterében? Lehetnek jó segítők a mentális zavarral élők? 

A segítségnyújtás művészete az adás és elfogadás, az altruizmus és az egészséges egoizmus érzékeny egyensúlyát igényli. Amikor felbomlik az egyensúly, súlyos következményei lehetnek. A segítők körében gyakran megfigyelhető jelenség a segítő-szindróma, amely klinikai képét először Wolfgang Schmidbauer német pszichoanalitikus írta le az 1970-es években a Hilflose Helfer (Segítség nélküli segítők) és a Das Helfersyndrom (Segítő-szindróma) című könyveiben. A szerző megállapította, hogy a szindróma különösen a segítő szakmákat, például pszichológusokat, orvosokat, szociális dolgozókat, terapeutákat vagy ápolószemélyzetet érinti. Későbbi tanulmányok azonban kimutatták, hogy nem korlátozódik ezekre a szakmai csoportokra. A szindróma olyan jellemzőket foglal magában, amelyek minden társadalmi csoportban megtalálhatók.

Cikkünkből kiderül:

1. Milyen tünetei vannak a segítő-szindrómának?
2. Milyen gyakori a pszichológusok körében a mentális zavarok aránya?
3. Hogyan tud Marsha Linehan, aki maga is érintett borderline személyiségzavarban, tízezreknek segíteni?

A Segítő-szindróma jellemzői

A segítő-szindrómában érintettek nehezen fejezik ki saját érzelmeiket és szükségleteiket. Habár kívülről keménynek és erősnek látszanak, belül nagyon sérülékenyek. Önértékelésük ingoványos, mindig az éppen aktuális kívülről érkező megerősítéstől függ.

Emellett perfekcionisták és kényszeres vonásokkal jellemezhetőek. Annak ellenére, hogy a másikon való segítés szinte kényszerré válik esetükben, elutasítják saját szükségüket a segítségre. A segítéssel egy saját belső hiányt igyekeznek betölteni. Ahogy korábban is szó esett róla, vonzódnak a segítő hivatás iránt, azonban magánéletükben is kerülik az egyenrangú kapcsolatokat. Rejtett nárcisztikus igényeiket nem bírják kifejezésre juttatni, hanem indirekt módon kommunikálják őket, pl. szemrehányások vagy pszichoszomatikus tünetek formájában.

A segítő-szindróma, habár hatékony lehet a korai nárcisztikus sérülések öngyógyítására, számos negatív hatása lehet a terápiás munkára nézve, ha a terpaeutában nem tudatosulnak rejtett igényei.

Az érintetteket nagy (és többnyire rejtett) korai nárcisztikus sérülések jellemzik.

Az érintetteket nagy (és többnyire rejtett) korai nárcisztikus sérülések jellemzik, amely abból ered, hogy gyermekkorukban nem ismerték el őket. Ebből adódóan önértékelésük ingadozó, mindig erősen függ az aktuális külső megerősítésektől.

Veszélye, hogy a segítő-szindrómás nem engedi olyan téren fejlődni a klienst/pácienst /segítettet, amely a kapcsolatukat veszélyeztetné.

Emögött a tudattalan védekező stratégia mögött az húzódhat meg, hogy mélyen belül retteg az elhagyatástól. Tart tőle, hogy ha a másik jobban lesz, és már nem lesz szüksége segítségre, elhagyja őt.

A Segítő-szindróma mögött meghúzódó lehetséges okok

A segítő-szindrómában érintetteknél a saját ingatag pszichés egyensúlyuk fenntartásával függ össze (tudattalanul) a gyengéken (pácienseken, klienseken) való segítés szükséglete. Emögött kora gyermekkori elutasítottság élménye húzódhat meg, amely ahhoz vezet, hogy az érintett mereven azonosul a fokozott szülői elvárásokkal, és ez a segítői hivatást különösen vonzóvá teszi számára. Például a gyermekkorban elutasított pszichológus azonosul az anya szereppel, és a kellően regresszív, gondoskodást igénylő klienssel való kapcsolatban éli meg saját nárcisztikus igényeit.

Ez nem arra utal, hogy a segítő-szindrómás nárcisztikus lenne (habár bizonyos esetekben együtt járhat a kettő). Itt inkább arról van szó, hogy az érintettnek szüksége van arra, hogy másoknak szükségük legyen rá. Gyermekkori sérülései, betöltetlen vágyai megnehezítik, hogy egy mellérendelt, egyenrangú kapcsolatban megélhesse a szeretetet és a kölcsönös gondoskodást. Így inkább olyan kapcsolatokat alakít ki, vagy olyan hivatást választ, amelyben nála sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb helyzetben lévő személyek életében felveheti a segítő szerepet. Az ilyen háttérrel rendelkező személy később megbízható, önfeláldozó, de örömtelen segítővé válik. 

Lehetnek jó segítők a mentális zavarral élők?

Egy friss tanulmány szerint a vizsgálatba bevont, 1692 főből álló pszichológusok csoportjának 80%-a állította, hogy élete során küzdött már valamilyen mentális nehézséggel.

Még ennél is drasztikusabb statisztika, hogy a megkérdezettek 48%-át diagnosztizálták valamilyen mentális zavarral.

A diagnosztizált, valamint a nem diagnosztizált mentális problémában érintettek közül legtöbben depresszióval, generalizált szorongással, valamint szuicid gondolatokkal küzdöttek. 

A döbbenetes eredmények felvetik a kérdést, hogy ha már ilyen gyakori a segítők körében a mentális zavarok előfordulása, lehetnek-e jók a szakmájukban? Egy szemléletes példája a sérült gyógyítóknak Marsha Linehan, aki maga is érintett borderline személyiségzavarban, és ő dolgozta ki a Dialektikus Viselkedés Terápiát (DBT – Dialectic Behavior Therapy), ami kifejezetten a borderline személyiségzavarral élők gyógyítását célozza meg.

Baráth-Szabó Fanni, DBT konzultáns és az MCC-Mindset Pszichológia Iskola kutatója szerint Marsha a borderline személyiségzavarral történő küzdelme során olyan szintű önismeretre tett szert, amely később segítette a Dialektikus Viselkedésterápia létrehozásában. „A radikális elfogadás fogalma a DBT egyik alappillére, amelynek lényege, hogy a páciens megtanulja elfogadni a valóságot annak, ami, mindamellett, hogy folyamatosan dolgozik a kitűzött céljaiért, a változásért.

Marsha a borderline személyiségzavarral szembeni küzdelme által ismerte fel a radikális elfogadás erejét és ebben az aspektusban látja a DBT módszerének kulcsát is, mivel sokszor a borderline páciensek a saját viselkedésük miatt érzett bűntudat hatására folyamodnak önsértéshez."

Fontos továbbá, hogy a borderline személyiségzavarban érintett páciensek egyenrangú félként vannak jelen a terápiában, így a terápiás kapcsolat közvetlenebbé válik. Ez nagy újítás a korábbi terápiás megközelítésekhez képest, és talán azért ilyen hatékony, mert a kliensek ágenciáját segíti elő, vagyis az életükért való felelősségvállalást helyezi a fókuszba. Mindezt különféle kommunikációs technikákkal támogatják a DBT terapeuták, amely az empátiás visszajelzéseken túl lehet konfrontatív jellegű is.

Baráth-Szabó Fanni hangsúlyozza, hogy a DBT hatékonyságában fontos szerepet játszik, hogy kidolgozója maga is borderline személyiségstruktúrával rendelkezik, és mivel átlátja a saját működési mechanizmusát, jobban megérti a többi érintettet.

„Mindazonáltal nem örök érvényű törvény, hogy ha valaki valamilyen mentális problémában érintett, akkor ugyanabban a problémában automatikusan tud másokon segíteni" – mutat rá a szakértő.

„Marsha eljutott arra az önismereti szintre, ahol már megdolgozta annyira a saját traumáit és átlátta a mintázatokat, hogy képes segíteni másoknak."

A szakember szerint sokszor egyénfüggő, hogy milyen tényezők szükségesek ahhoz, hogy valaki képessé váljon a sajátjával azonos mentális problémákkal küzdő személyeken segíteni. „Az első lépés, hogy feltegyük magunknak a kérdést: készen állunk arra, hogy másoknak segítsünk hasonló problémával? Ha igen, érdemes szupervízióba járni, hogy saját érzéseinket monitorozzuk folyamatos önismereti munka által."